1919. március 21-én eldőlt a hatalom és a tulajdon kérdése. Forradalmi úton megszűnt az uralkodó osztályok évszázados monopóliuma az élet minden területén. A haza védelmére pár nap alatt felállt a Vörös Hadsereg, a belső rend biztosítására pedig a Vörös Őrség. A nemzetiségek már 1918-ban döntöttek az elszakadásról. A román burzsoá kormány nem elégedett meg Erdély megszerzésével (1918. december 1.), a Tiszántúlt is követelve átlépte a demarkációs vonalat. Clemanceau június 13-án táviratban megismételte korábbi ajánlatát: ha a Vörös Hadsereg visszavonul az Antant által kijelölt demarkációs vonal mögé, az intervenciós román csapatokat is visszavonják és meghívják a Tanácskormányt a békekonferenciára. Kun Béláék elfogadták az ajánlatot, és június 24-én megkezdték a visszavonulást. A románok azonban hitszegő módon továbbra is a Tiszántúlon maradtak, sőt, július 30-án átkeltek a Tiszán, és megkezdték előnyomulásukat Budapest irányába. Ezért augusztus 1-én a Tanácskormány a lemondás mellett döntött.
  Az eseményeket a történelmi olvasókönyvekből ismerjük, de családi körben is nagyon sok történetet hallottunk az öregektől.

ELSŐ TÖRTÉNET:

Báró Végessy Árpád jó mulatós ember hírében állt Gyendán és környékén. Nosza, gondoltak egyet a település új vezetői, majd megtáncoltatjuk mi a bárót. Beidézték a községházára, egyik lábára bakancsot, a másikra csizmát adtak, és táncra kényszerítették, nem kis mulatságukra. A Tanácsköztársaság bukása után megaláztatásának megbosszulására biztatták a bárót, aki megbocsátóan csak annyit mondott: „Amit cselekedtek, tudatlanságból tették.”

MÁSODIK TÖRTÉNET:

Az eset április 29-én, Túrkevén történt. A direktórium vezetői, Ábrahám István és Stefanovics Lajos a város hizlaldájában lévő 200 darab sertés elrejtésén munkálkodott a románok elől. Az ellenforradalmárok elfogták őket, és felkísérték a városházára. Átadták a román parancsnoknak, aki meghallgatás nélkül mindkettőjüket a helyszínen agyonlövette. Nevüket, s még négy mártírtársuk nevét 1979 óta emléktábla őrzi a volt Munkáskaszinó falán, melyet a mai „ellenforradalmárok” festékkel leöntöttek.   

HARMADIK TÖRTÉNET:

Július 2-át írtak. Kunhegyes-Karcag térségében a Jaj-halom mellett a román hadtest mozgását három vöröshuszár karabélytűzzel zavarta meg. Az incidenst a román ezredes a környék férfilakosain bosszulta meg. Tizennégy aratót elfogatott, és az árok partján agyonlövetett. Nagyapám, az akkor 50 éves Sipos Pál is köztük volt. A holttesteket az asszonyok temették el a helyszínen. Nevüket emlékoszlop őrzi a kunhegyesi református templom mellett, melyet 1993-ban avattak fel. Édesapám 8, a nagybátyám 5 évesen maradt félárván.

NEGYEDIK TÖRTÉNET:

Jóval a direktórium bukása után, Fegyverneken, a Schwarz-kert mellett elhaladó utcai járókelők látják, hogy Czifra Bálint sógorunk (Végert Julianna férje, aki vöröskatona volt), valamit ás. Odaköszöntek neki, és kérdezték, hogy mit csinál. A sógorunk vicces ember lévén nevetve válaszolt: „Ásom a síromat.” Láttak-e már olyan embert, aki saját magának ássa meg a sírját? Másnapra azonban halálosan komolyra fordult a dolog, mert Czifra Bálintnak valóban meg kellett halnia. Kegyetlenül, az istenhívő úri passzió lovagjaitól nem várt módon. Sógorunkat sorstársaival együtt a Héjjas Iván-féle különítményesek nyakig elföldelték, majd a fejek között labdákat gurítgatva farkaskutyákat uszítgattak rájuk. A vérebek hol a labdát, hol a szerencsétlen emberek fejeit harapdálták. Emlékükre a helyszínen hatalmas emlékművet emeltek 1969-ben, melyet a mai ellenforradalmárok megrongáltak. Czifra Juliska is apa nélkül nőtt fel, az öccsével együtt.

EPILÓGUS:

„A Tanácsköztársasággal tulajdonképpen az őszirózsás forradalom, a polgári demokrácia is elbukott” – olvasható Szilágyi Károly helytörténész tollából a „Túrkeve Földje és Népe” című kiadvány 193. oldalán (Túrkeve, 1996). Majd így folytatja: „Propaganda fogás volt Túrkevén a bukás után, hogy a Tanácsköztársaság hívei közönséges bűnözők, hiszen a magántulajdon szentségét sértették meg. Természetesen akadtak ilyenek is, akik a zavaros helyzetet kihasználva raboltak, egyéni sérelmeikért igyekeztek elégtételt venni. De rablásnak, fosztogatásnak minősítették az éhezők, fagyoskodók és rongyosok részére történt rekvirálásokat is. Pedig a szocialista eszme mellett kiállók zömének kezéhez egyetlen fillér sem tapadt, ezt a bukás után felállított bíróságok sem tudták rájuk bizonyítani. (Túrkevén az április 19-én kiadott belügyi rendelkezések értelmében 18 „ellenforradalmi” beállítottságúnak vélt személyt vettek őrizetbe, és vittek Budapestre, a Margit körúti fogházba. Május végén, amikor a Tanácsköztársaság katonai helyzete megjavult, a kormányzótanács elrendelte valamennyi túsz szabadon bocsátását.) Igaz, hogy a Cserni-féle Lenin fiúk előbb működtek, mint a Prónay-, a Héjjas-, az Ostenburg-féle terrorkülönítményesek, a böllérbicskások. Mit sem von le a tények súlyából, hogy az áldozati statisztikák összevetésekor az utóbbi jóval felülmúlja az előbbit, mert az utóbbi nem pár hónapig, hanem évekig tartott.

Az emlékhelyeken gyertyagyújtással, virággal és főhajtással szoktam emlékezni.

SIPOS SÁNDOR