GRÓSZ KÁROLY
TITKOS ÚTJA KÁRPÁTALJÁRA

Húsz esztendővel ezelőtt, 1989. április 3-án tett látogatást Kárpátalján Grósz Károly, az MSZMP főtitkára. Előtte sem Rákosi Mátyás, sem Kádár János idején nem kerül sor ilyen látogatásra. Grósz az első.

SIKAMLÓS TEREPEN

Kárpátalja 1989-ben még a létező Szovjetunió része. Területe mintegy 13 ezer négyzetkilométer, közép-európai méretekben nem elhanyagolható. Történelméről az akkori szovjet források annyit árulnak el, hogy a X-XI. században a Kijevi Fejedelemség része volt, majd „magyar feudális urak uralma alá került”. A magyar felfogás viszont már akkor is az volt, hogy 895-ben vagy 896-ban a magyar törzsek itt, a Vereckei hágón át érték el Magyarországot. Később, amikor Szent István megszervezi a vármegyei rendszert, két vármegye, Bereg és Ung, éppen ide esik. Kárpátalja később a Habsburgok által uralt Királyi Magyarország része, majd 1567-1648 között Erdélyhez tartozik. Mindent összevetve 1919-ig Kárpátalja így vagy úgy, de magyar terület. Akkoriban ennek a felfogásnak nem nagyon adtak hangot, hivatalosan semmiképpen nem. 1919-ben a burzsoá Csehszlovákiához kerül. 1938 novemberében a bécsi döntésben Magyarország Hitlertől visszakapja, és a magyar csapatok bevonulnak. Kárpátalja történetének lényegében egyetlen olyan vetülete sincs, amely ne lenne érzékeny valamelyik itt élő nemzetiségnek. Grósz látogatása idején mintegy 170 ezer magyar él itt.

GORBACSOV GRÓSZ MELLETT

Grósznak szüksége van hazai pozícióinak megerősítésére. Április 12-én, a Központi Bizottság ülésén Grósz majd elmondja: „a párt ideológiai, politikai és szervezeti válsága tovább tart”. A Központi Bizottság ülése előtt Grósz Moszkvába utazik. Csak ketten kísérik, a KB Iroda vezetője és külpolitikai tanácsadója. Március 23-24-én Grósz Moszkvában, két ízben is találkozik Mihail Gorbacsovval. A helyzet rendkívül feszült. Grósz elmondja a szovjet vezetőnek, hogy „március 15-ével új időszámítás kezdődik. Most már nem csupán vitákról, hanem a hatalom megőrzéséről van szó. A cél: a hatalmat megtartani, politikai eszközökkel megoldást találni, s elkerülni a fegyveres konfliktust”.
  Grósz elmondja, hogy a hadsereg egyelőre támogatja, de a párt válsága miatt itt is válságosra fordulhat a helyzet. Nincs rend viszont a belügyminisztériumban. Horváth István belügyminiszter ekkor már nyíltan Grósz ellen van. Gorbacsov és Grósz egyetértenek abban, hogy az USA nem akarja destabilizálni a helyzetet, de „teljesen világos az a szándékuk, hogy Magyarországon elősegítsék a saját politikai elképzeléseiknek megfelelő fejlődési út megszilárdulását”. Magyarul ez a kapitalizmus bevezetését, a tőkés ellenforradalmat jelenti.
  Gorbacsov megnyugtatja a magyar vezetőt, s közli: „egyetért azzal a politikával, amelyet Grósz elvtárs képviselt az MSZMP KB február 10-11-i ülése előtt. Csak egy cél lehetett: időt nyerni, megnyugtatni a társadalmat”. Érezhető, hogy Gorbacsov segíteni akar. Ekkor még relatíve messze vagyunk a máltai találkozótól, amikor Gorbacsov és Bush amerikai elnök megegyeznek arról, hogy felmondják a jaltai rendszert, és Kelet-Európa amerikai érdekszférába kerül. Erre majd 1989 decemberében kerül sor. Január óta azonban már Bush az elnök. Gorbacsov óvatos, mert a helyzet egyre bonyolultabb. Februárban a szovjet csapatok 20 év után kivonulnak Afganisztánból, de Grúziában, amely akkor még szovjet terület, súlyos zavargások kezdődnek. Áprilisban Kínában elkezdődnek a zavargások, amelyek nyílt ellenforradalmi fellépéshez vezetnek. Gorbacsovnak nem érdeke, hogy Magyarországon zavargások legyenek. Tudja: ha az MSZMP idő előtt szétesik, ellenőrizhetetlen folyamatok indulhatnak el, ez pedig összezavarná Gorbacsov terveit.
  Grósz egyebek között két dolgot kér Gorbacsovtól: „bocsássa rendelkezésünk­re azokat a dokumentumokat, amelyek szétfoszlathatják azt a mítoszt, amelyet Magyarországon Nagy Imréről, mint reformer politikusról igyekeznek kialakítani”. Gorbacsov megígéri a segítséget. A dokumentumok megjönnek Moszkvából, igaz, hogy csak Nagy Imre újratemetése után. Mindenesetre kiderül Nagy Imre ügynökmúltja.
  Grósz felveti: fontos segítség lenne az otthoni belpolitikai küzdelemben, ha a nemzeti ünnep, a felszabadulás előestéjén Kárpátaljára látogathatna. Gorbacsov nem csodálkozik a kérésen, s közli: részéről rendben van, de beszélni kell Scserbickijjel, az ukrán párt vezetőjével, aki nem biztos, hogy el lesz ragadtatva az ötlettől. Vlagyimir Vasziljevics Scserbickij az Ukrán KP első titkára volt 1972-től egészen 1989-ig. Scserbickij ekkoriban már 71 éves, még a brezsnyevi gárdából származik. Tekintélyét komolyan megtépázta a csernobili katasztrófa és az a tény, ahogyan az ügyet igyekeztek eltitkolni. Valóban nincs elragadtatva, de némi ellenkezés után ő is belemegy. Nem akar Gorbacsovval ujjat húzni.

TITKOS LÁTOGATÁS

A Politikai Bizottság március 28-án dönt arról, hogy Grósz vegyen részt Záhony városavató ünnepségen. Záhony a magyar-szovjet határállomás, itt épül ki a hatalmas vasúti komplexum, amelyben a széles nyomtávú szovjet vagonokból az európai nyomtávú magyar vagonokba rakják át az árut. Záhony munkásmozgalmi központ is, rengeteg vasutas, munkás, dolgozó itt keresi a kenyerét. Grósz nem szól a kárpátaljai látogatásról.
  Április 3-án délelőtt Grósz megtartja beszédét Záhonyban, majd felül a magyar különvonatra. Grósz bizalmasai és a vonatvezető kivételével senki sem sejti, hogy a különvonat nem Budapestre, hanem Munkács irányába indul el. Grósz találkozik a helyi vezetőkkel, ellátogat az akkoriban 126 ezer lakosú Ungvárra, Beregszászra. Munkácson felkeresi Rákóczi Ferenc egykori várát, amely akkoriban szinte már omladozik. Mindezt egy délután alatt. A kárpátaljai magyarok meghatóan ünneplik az MSZMP főtitkárát. Grósz odahaza már elszokott az ilyen ünnepléstől. Nincsenek komoly tárgyalások, de elég a gesztus, az esemény. Grósz megfogalmazza a látogatás üzenetét is: ‚Kétségtelen, hogy évtizedeken keresztül hallgatás, indokolatlan szemérmesség vette körül a kárpátaljai magyarság sorsát“.

UTÓSZÓ

Másnap Budapesten, a Szabadság téren a párt- és az állam vezetői hagyományosan megkoszorúzzák a szovjet hősi emlékművet. Pozsgay, Szűrős mosolytalan arcán látni, hogy Grósznak sikerült elrontani örömüket. A pártfőtitkár arra a területre lépett, amelyet ők szinte kisajátítottak maguknak, a határon túli magyarság ügyét. A történetnek itt nagyjából vége is. A Politikai Bizottság április 5-i ülésén utólagosan tudomásul veszi a látogatást. Grósz ellenfelei lenyelik a békát, de nem felejtik el. Két hónap múlva, a KB júniusi ülésén revánsot vesznek.
  Grósz a magyar ügyhöz nem tér vissza. Részben azért, mert nehezen mozog a számára nem nagyon ismerős területen, bár elvileg is, gyakorlatilag is nagyon fontosnak tartja. De döntően azért nem tér vissza az ügyhöz, mert nem marad rá ideje. Hét hónappal vagyunk a régi MSZMP utolsó kongresszusa előtt. A „nemzeti kártyát” a pártvezetés nacionalista-revizionista erői játsszák ki, pontosabban szólva, játsszák el. Grósz azonban megerősödve érzi magát az MSZMP KB áprilisi ülése előtt, és újabb rohamra, kemény csatára szánja el magát.