Lassan egyre kiszámíthatóbb az útja az embereket tönkretevő rendelkezéseknek. Hosszú lenne sorolni őket, de ilyen például a konyhás nénik pozíciójának megszüntetése. Értelmes döntés: sokkal jövedelmezőbb egyeseknek a központi konyha-üzemeltető cég alkalmazása. De más előnye is van az „adjuk el a közétkeztetést, szüntessünk meg jó sok munkahelyet!” gondolatnak. Ha jön egy szalmonella fertőzés, akkor nem csak a kis intézményben levő emberek lesznek betegek, hanem az összes helyen levők. Ez lényegesen jobb bevétel a kormánynak, ugyanis gyógyszerre költeni kell! Ha jobban belegondolunk, pénzügyileg érthető szándék vezette őket... Aki beteg, nem teheti meg, hogy otthon maradjon, mert akkor kirúgják. Gyógyszert viszont vennie kell, rengeteget. Lehetőleg autóval kell megtennie a munkahelye és az otthona közti utat, nem tömegközlekedéssel (próbáljon meg valaki hasmenéssel, hányással járó betegségben végigzötykölődni a buszon, villamoson akár csak két megállót is! Garantált a sikertelenség), illetve taxira költve rengeteget. Ha esetleg az ember annyira beteg lett, hogy kórházba kell vinni, a munkáltatója szíves örömest ledolgoztatja vele a kieső munkaidejét, táppénzt nem fizet utána, és majd leshetünk nagyokat, amikor kiengednek bennünket a fertőző osztályról, ha akkor derül ki, hogy „elfelejtettek” bejelenteni. Ekkor jönnek a képbe a bankok, uzsorakamatos – de törvényesen működő – pénzintézetek (mint ismeretes, a kamatok az egekben kezdődnek), és ebből újabb bevétele van az államnak. Arról nem is beszélve, hogy mivel a családot jelentő ember megszűnik létezni a gyerekeknek legkésőbb az iskolában, jön a sok depressziós fiatal, akiknek a gyógyítására újabb pénzeket kell költeni. Ha ehhez még hozzávesszük, amit minden társadalmi ellenállás mellett is véghez akar vinni a jelenlegi kormány – így az egészségügy teljes privatizációját, a több biztosítós rendszert – kész főnyeremény volt a konyhás nénik eltüntetése a palettáról!
  Inkább ne is gondolkodjak el, igaz? Egyre több olyan dolog szúr szemet, ami bizonyítékként szolgál a kiszolgáltatottságunkra ebben a mai világban.
  Hozzuk vissza a konyhás néniket! Legalább lenne pár régi-új munkahely, és több mosolygós embert, gyereket láthatnánk az utcán!

SZATMÁRI BOGLÁRKA

Két forradalom előtt állunk, de nem abban az értelemben, hogy megérlelődött volna a forradalmi helyzet. A közelmúlt egyik központi bizottsági ülésen néhány hozzászóló elvtársunk – félreértve a beszámoló egyes kitételeit – úgy nyilatkozott, mintha már kialakult volna a rendszerváltó krízis, s csak a tömegek élére kellene állnunk, s megkezdhetjük a rohamot a hatalom megragadására.
  A kibontakozó gazdasági világválság, a dolgozókat sújtó népellenes intézkedések, és a kormány csetlő-botló lépései kétségtelen kiélezték a társadalmi feszültségeket, de egyelőre „csak” kormányzati válságról beszélhetünk. Messze még a rend­szer akut vonaglása. A kabinetnek vannak tartalékai, s amennyiben ez is elapad, egy kormányváltással átmenetileg meg lehet hosszabbítani a tőkés rendszer életét. Nem mondhatjuk, hogy a tömegek már nem hajlandók a régi módon élni, azt sem, hogy az uralkodó osztályok már nem képesek a régi módon kormányozni.
  Mindezek azonban csak objektív követelményei lennének a radikális változtatásnak. Állíthatjuk-e, hogy adva vannak a revolúció szubjektív feltételei? Készek-e a tömegek követni pártunkat a forradalmi úton? Ismerve a rendszerváltás következtében dezorganizálódott munkásságot, bizton tudjuk: ezért sokat kell még dolgoznunk. A tömegekben van még remény. Ha nem bíznak a szocialistákban, ott toporog készenlétben a Fidesz az „ígéret földjének” perspektívájával. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy rajtuk kívül még a szélsőjobb is pályázik az uralkodásra. Van egy másik fontos szempont: az Európai Unió helyzete. Ha itt stabilak a viszonyok, nálunk sem kerülhet napirendre (a siker esélyével) a forradalom. Ezért a szocializmus lehetséges győzelmének koncepciója az országban ma felülvizsgálatra szorul. Ehhez általános európai, vagy világméretű válságra van szükség.
  Egy másik kérdés, amiről alig beszélünk: a szocialista forradalmat meg kell előznie a demokratikus forradalomnak. Nem lehet ugyanis a várat egy ostrommal bevenni. Egyesíteni kell a globális tőkével szembenálló erőket, a nemzeti kis- és középtőkéseket, a kispolgárság, értelmiség progresszív részét (melyeket a nemzetközi nagytőke fojtogat), s együtt kell megdönteni a globális nagyburzsoázia, valamint a velük szövetséges komprádor elemek hatalmát egy olyan „népi-dolgozó demokrácia” létrehozása céljából, mely valamennyi érdekelt osztály-réteg uralma lenne, a munkásosztály vezetésével (minimális program). Ebből következik, hogy már most keresni kell az érintettek érdekeit is kifejező szövetségi politika módozatait, anélkül, hogy pártunk marxista-leninista (proletár) jellege csorbát szenvedne.
  Azt azonban látnunk kell, hogy ennek sikere érdekében mindenekelőtt a proletariátust és a nincstelen parasztságot kell megnyernünk. Az „újdemokráciában” megteremtődnének a szocializmusba való átmenet feltételei (maximális program). Egy egységes folyamatban két forradalom realizálódna. Ezt az utat jelölte meg Lenin a permanens forradalomról szóló írásaiban, s ezt ma is (mutatis mutandis) egyetemes érvényűnek kell tekintenünk.

HEGEDŰS SÁNDOR

A második világháború, és abban Magyarország helye előszeretettel preferált témája a mai elit udvari történészeinek. A kilencvenes évek elején, Kéry Kálmán obsitos tábornok és parlamenti honatya (természetesen az MDF színeiben) vetette fel először egy „nevezetes” felszólalásában, miszerint hazánk a szovjetellenes háborúban pozitív szerepet játszott, mert a bolsevizmus ellen harcolt. Megnyilatkozása akkor nagy feltűnést keltett, hiszen ilyen minősítés nyílt színen polgári körökben ritkaságszámba ment. Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína (és még sokan mások) – alapvető ideológiai nézetkülönbségeik ellenére – a Szovjetunió szövetségesei voltak, együtt küzdöttek a fasiszta hatalmak, így Magyarország ellen is.
  Ez a felfogás nem jelentett kevesebbet, mint hogy Hitler, Mussolini, Hirohito, Franco, Horthy (és Szálasi) igazságos harcot folytattak a nyugati imperializmussal szemben is. Az emberiség nagy szerencsétlensége, miszerint nem a hitlerizmus és csatolt részei győztek ebben a történelemben páratlan összeütközésben, minél fogva az auschwitzi krematóriumok messze nem teljesíthették a számukra kijelölt feladatukat, s glóbuszunknak nem állt módjában részesülni a Mein Kampf által megálmodott újrabszolgaság áldásaiban.
  Kéry tábornok álláspontja nálunk sokakban egyetértő visszhangra talált. Azóta a tőkés rend restaurátorainak szélsőséges köreiben ez a nézet nyíltan polgárjogot nyert. Többen idézik, azonosulnak vele. Az igazság kedvéért azonban meg kell mondani, hogy ez a vélekedés nem újkeletű: Horthyék vallották, hiszen az ő háborújuk a szocialista Szovjetunió felszámolását és a trianoni diktátum revízióját célozta Hitler oldalán, erőszakos eszközökkel.
  E koncepció szellemében természetesen egyes morális fogalmak is átértékelődtek. Áruló lett, aki bírálta a nácikkal való cimboraságot, aki szemben állt az agresszív háborúval, terrorista, aki a megszálló németeket fegyverrel pusztította. A Voronyezs térségében harcoló magyarok hősök voltak, amíg ellenálltak a bolsevik „veszedelemnek”, s hitvány szökevények, mihelyt – Jány Gusztáv parancsa ellenére – fejveszetten menekültek, amikor a Vörös Hadsereg támadása megindult. Az akkori hivatalos álláspont szerint Magyarország a Don-kanyarnál országa határait óvta a polgári civilizációt fenyegető oroszokkal szemben. Nem lett volna hazafiasabb cselekedet Hegyeshalomnál védeni a hont? Mivé lesz a rendszerváltás óta szocializálódott fiatalságunk, ha lelkiismeretlen történelemhamísítókra és felelőtlen pedagógusokra bízzák világszemléletük kialakítását?

HS