Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a  jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

AZ ELTAKARÍTÓ

A rendszerváltás után a múltat kellett eltüntetni. A belügyminiszterség zsírosabb állás volt, mint a pénzügyminiszteré. Ott voltak ugyanis a papírok, sőt így: a Papírok. Aki időben kimentette az addigi életét kevésbé előnyös színben feltüntető iratokat, már nyugodtabban érezhette magát. Biztonságban nem, mert – ahogyan egykori főnököm tanította – a külügyminisztériumban, semmi sem készül egy példányban, még az sem, amire rá van írva: „Készült 1 példányban”. Igazán szerencsésnek azok érezhették magukat, akik mások papírjaihoz jutottak hozzá. Így vagy úgy, de főleg úgy. Évekig elélhettél belőle. Én tudok valamit rólad. Te tudod, hogy én tudom, és én tudom, hogy te tudod. Ez minden ideológiánál szorosabb lelki kapocs, amire legújabb kori demokráciánkban karrierek egész sora épült.
  Később változtak az idők. Már nem a múltat kellett eltakarítani, vagy legalább is nem csak azt, hanem a jelent. Ehhez a belügy egyedül már kevés volt. Manapság az APEH-ben sokkal több izgalmas dolog van, mint a belügyben. Onnan persze soha sem kerülhet illetéktelen kezekbe, ilyet még feltételezni se jutna eszembe, de egyszer érdemes lenne az APEH számítógéprendszerének meghibásodásai és egyes politikusok magatartásváltozásai között kimutatni az összefüggéseket. Egy jó belügyes, egy jó adófőnök, és mindent szépen el lehetett takarítani.
  2002 után újabb fejezet kezdődött az eltakarítási szakmában. A győztesek hosszabb időre rendezkedtek be, évekig mit sem törődtek a jelen szemetével. Majd az idő elmossa. Néha azért odadobtak egy-egy önkormányzati embert, pártközeli vállalkozót, de vezéráldozatra nem volt szükség. Az eltakarítási szakma megmaradt a belügy és az adóhatóság szintjén.
  A szemét azonban gyarapodott. Ideje volt komolyabb eszközöket bevetni. A nemzetbiztonsági szervek jó megoldásnak tűntek, mert azok mindent látnak, mindent hallanak, ráadásul nem kell nagydobra verni. A gondok azonban szaporodtak, pontosabban a szemét már a külföldnek is szemet szúrt, és látszott, hogy ebből baj lesz. Rájöttek, hogy most már csak egy megoldás van: annyi a szemét, hogy az első embernek kell kézbe venni a dolgokat személyesen. Illetve nem is magának, hanem utódjának. A szemét ugyanis annyi, hogy ellepi a Kossuth teret, s ehhez már akárki nem jó. Igazi eltakarító kell, sőt az Eltakarító kell. A baj az, hogy a szemét után termelődik, viszont a szemetelőket nem takarítják el. Ehhez azonban már kevés az Eltakarító.

BAJNAI

Bajnai nem lehet jó miniszterelnök. Egész egyszerűen azért nem, mert a nemzetnek ma nem rá van szüksége. Batthyányra, Andrássyra a legtöbb magyar emlékezik, de vajon kinek jutna eszébe a 19. század második felének másik kilenc magyar miniszterelnökének a neve? Batthyányra, Andrássyra a magyar nemzetnek volt szüksége. A többiekre valakinek vagy valakiknek az uralkodói elitből.
  Bajnai Gordon a nagytőkének kell, ő a nagytőke embere. Nem csak azért, mert ő maga is a nagytőkés osztályhoz tartozik. Főleg azért, mert az ő érdekeiket védi. A magyarországi kapitalizmus elmúlt 20 évének igazi nyertese a magyar nagytőke, na és persze a külföldi tőke. És most bajban vannak. Bajban vannak, mert már nincs annyi haszon, mint eddig. A béreket nem lehet az idők végezetéig balkáni szinten tartani, az árakat meg felvinni az EU-szintre. Elégedetlenek a nyugati haverok is. Úgymond a magyarok ígértek egy szép kis nyugodt országot, most meg minden olyan, mint egy puskaporos hordón ücsörögni. A nyugatiakat nem érdekli, hogy mennyit keres a magyar melós. Őszintén szólva, a magyar nagytőkést sem. Egy dolog a fontos: a tőke minél kevesebbet veszítsen a jövedelméből.
  A nemzetnek ma olyan miniszterelnökre van szüksége, aki megvédi a magyar gazdaságot, rendet teremt, s először húsz év óta a gazdagokat adóztatja meg, és nem a szegényeket.

MI MIT TEGYÜNK?

Mit tegyünk mi, munkáspártiak ebben a helyzetben? Hogyan tudjuk meggyőzni az embereket? Nos, nincsenek csodák, és nincsenek egyszerű receptek sem. Dolgoznunk kell! Járni a városokat és a falvakat. Bekopogtatni az emberekhez, ha kell egyszer, kétszer, százszor. Ki kell mennünk az utcára, a rendelőintézetek és kórházak elé, a piacokra, hogy lássanak bennünket az emberek. Műszakváltáskor oda kell menni a gyárakhoz, és beszélni a munkásokkal. Ma már értenek bennünket és figyelnek ránk. Terjeszteni kell a Munkáspárt anyagait az elmúlt 20 évről, és a következő évekre szóló elképzelésekről.
  Most pedig nyakunkba kell venni a városokat, a falvakat, és gyűjteni az ajánlócédulákat az EP-választásokra. Nem csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges. Annyit gyűjtsünk össze, ami stabil indulást biztosít számunkra, és egy kis magabiztosságot, szervezeti tapasztalatot a magyar parlamenti választások előtt. Más út nincs, könnyebb út sincs, de ehhez az úthoz megvan mindenünk: programjaink, jelöltjeink, szervezeteink. És ne feledjük! Ez nem csupán egy választás, egy lépés, komoly lépés a kapitalizmus megváltoztatásához. Induljunk!

THÜRMER GYULA