PÁRTSZAKADÁST!
PÁRTSZAKADÁST!

Húsz esztendővel ezelőtt, 1989. április 12-én tartotta ülését az MSZMP Központi Bizottsága, amelyen újraválasztják Grósz Károlyt, mint főtitkárt, és új csúcsvezetőséget is választanak. A KB ülése erőtlen kísérletnek bizonyul az ellenforradalmi folyamat feltartóztatására.

PÁRTSZAKADÁST!

Grósz Károly 1989. április 12-én, szerdán reggel negyed nyolckor érkezik a Széchenyi rakparti pártközpontba. Éjszaka megerősödik benne a szándék: szakítani kell! Az elmúlt hónapok folyamatos kompromisszum-keresése oda vezetett, hogy ellenfelei egyre erősebbek és egyre szemtelenebbek. Már mindenki látja, hogy Pozsgay, Nyers, Németh más politikát folytatnak. A Politikai Bizottság üléseinek szigorúan titkos anyagai kikerülnek az ellenzékhez. A Politikai Bizottság mellett egy másik láthatatlan hatalmi központ is működik. Véget kell vetni ennek!  
  Véget vetni addig, amíg lehet. Most még lehet! Grósz emlékszik a Néphadsereg pártbizottságán tett látogatására, ahol az egyik tábornok kijelentette: „…a vezetésnek egy tagja van, akitől a hadsereg parancsot elfogad, ez pedig Ön, Grósz elvtárs!” Grósz tudja azt is, hogy az ellenzéki szervezetek még nem jutottak el a munkásrétegekhez. Nyers hiába szédíti szociáldemokrata szövegekkel a munkásságot, ennek már nincsenek hagyományai. A múltat azonban lehet szidni, és ez erőt ad az ellenzéknek.
  Grósz visszaemlékezik a március 23-24-i látogatására Moszkvában. Mihail Gorbacsov mellé állt. Biztatta, hogy az MSZMP nézzen szembe a múlttal, de a múlt hibái miatti lelkiismeret-furdalás ne bénítsa meg a pártvezetést. „A munkásosztály nem engedi becsapni önmagát, megvédi a pártot!”  – biztatta Gorbacsov. Talán tényleg így van.
  Grósz Moszkvában tájékoztatja Gorbacsovot, hogy a Központi Bizottság következő ülésén robbantani akar. A robbantás módja pedig az, hogy lemond, és kierőszakolja új vezetés választását. Elmondja a szovjet vezetőnek, hogy a KB mintegy 60 százaléka vele van. Gorbacsov figyelmezteti: a döntésnek van erős és gyenge oldala. Az erős oldala az, hogy ilyennel csak egy erős, magabiztos főtitkár állhat elő. A gyenge oldala pedig az, hogy kívülről nézve a főtitkár önbizalmának hiányára utal. Grósz elmondja, hogy színvallásra akarja a KB tagjait késztetni. Vagy a párt programja mellé állnak, vagy Pozsgay programja mellé.
  Grósz tudja: a párt egysége szent a munkásmozgalomban, a pártszakadás bűn. Ezt tanulták, ez van a párttagság, és főleg az aktivisták vérében. De hát végül is Lenin mert szakítani 1903-ban, Kádár is megtette 1956-ban. Grósz tudja, hogy a tagság zöme világos marxista politikát akar, és ezért kész tiszta vizet önteni a pohárba. De vajon a Központi Bizottság, ez a valamivel több, mint száz ember így gondolkodik-e? Megérti-e a KB a pártszakadás szükségességét?
  Grósz világosan érti, hogy a folyamatok már túlmentek a szocializmus reformján, és közeledik a tőkés ellenforradalom. Erre a következtetésre nem annyira elméleti elemzések késztetik, hanem inkább az a tény, hogy a pártvezetésben végsőkig kiéleződött a küzdelem. Nem egyszerűen személyek egymás elleni harcáról van szó egy-egy tisztség elnyeréséért. Ez a harc a hatalom egészéért folyik, amikor az a kérdés, hogy marad-e a szocializmus. Grósz tisztában van azzal is, hogy a kialakult helyzetért személy szerint is felelős. Végül is az ő főtitkársága idején születnek meg a kapitalizmus bevezetését szolgáló politikai döntések a társasági törvényről, a többpártrendszerről, a kádári időszak maradványainak felszámolásáról. Grósz mindennek ismeretében szánja el magát határozott lépésre. Legyen pártszakadás! De vajon lesz-e?

GRÓSZ: JÓ DIAGNÓZIS - ROSSZ TERÁPIA

Grósz hosszú beszédet mond a Központi Bizottság ülésén. Elemzése, diagnózisa a KB ülésén, mint általában, ezúttal is korrekt. Nyelvezetén ne csodálkozzunk, mindez húsz éve történik, az akkori párt nehézkes nyelvezetén. „Ha nem is csökken, de nem erősödik a párt politikai befolyása” – hangsúlyozza beszédében. Majd egy újabb súlyos megállapítás következik: „A párttagság változatlanul elbizonytalanodott állapotban van”. Mi jellemzi Grósz szerint az 1989. áprilisi MSZMP-t? „Szervezeti zavar, bizonyos káosz, a mozgalom szervezeti szétesésének felgyorsulása.” Hozzáteszi, hogy a „pártvezetés és a párttagság közötti szakadék mélyül, a párt taglétszáma csökken”.
  Grósz az alapvetően lesújtó diagnózis után keresi a lehetséges kapaszkodókat, itt azonban már hibásan ítéli meg a jelenségeket. Reménykeltő, mondja, hogy „a tagság döntő többsége a reform iránt elkötelezett”. E mögött Grósz azon alapvető tévedése húzódik meg, hogy Kádár után a szocializmust csak balról fenyegetheti veszély, azaz Magyarország visszaeshet az 50-es évek állapotába. A valóság az, hogy ilyen veszély nincs ebben az időszakban, viszont nagyon is komoly a jobboldali veszély, a tőkés ellenforradalom veszélye. Grósz nem meri kimondani azt sem, hogy a tőkés ellenforradalom éppen a reform népszerű jelszavába van öltöztetve.
  Grósz végképpen gyenge teljesítményt nyújt a teendők megjelölésénél. Ahelyett, hogy világosan rámutatna az ellenforradalom veszélyére, és egyértelműen megnevezné az ellenforradalmárokat, majd magasra emelné a kommunista zászlót, ehelyett ellentmondásos fejtegetésekbe kezd. „Nem tudunk, de nem is kell szocializmus-képet felvázolnunk.” – mondja, majd beszél a magántulajdon lehetőségéről, de nem mondja ki: az a társadalom, amelyben a magántulajdon akárcsak 51 százalékban is van, nem szocialista.
  Grósz aduásznak szánja a Magyar Hírlap aznapi számát, amely nyilvánosságra hozza a Pozsgay-Nyers vezette reformszárny programját. Világos, hogy egy pártban nem lehet két program. Grósz ezt felismerve kimondja: „Elmarasztaltak azért, hogy nem fogalmaztuk meg egyértelműen: a kapitalista rendszer számunkra nem követhető és nem reális alternatíva. Újszerű, a mai viszonyoknak és a mai követelményeknek megfelelő rendet kell teremteni a pártmozgalomban. Ha most ennek következménye a pártszakadás, akkor azt is vállalni kell, mert a látszategységtől cselekvésképtelen mozgalom nem rendelkezhet soha számottevő társadalmi bázissal.” A jó mondat után azonban nem olvas be a Politikai Bizottság egyetlen tagjának sem, nem nevezi meg, hogy kik a felelősek a párt szétrombolásáért. „A Politikai Bizottságban alacsonyfokú a munkafegyelem, a szolidaritás, a kölcsönös informálás és gyenge a kollektivizmus” – ennyit mond, és nem többet.
  Az álmatlan éjszaka, az elmúlt hetek folyamatos bizonytalankodásai visszaütnek. Grósz már nem olyan magabiztos, mint amikor Gorbacsovnak felvázolja elképzeléseit. Egy pillanat alatt már el is tér a harcos koncepciótól, és azt magyarázza, hogy közös értékelés kell az 1973 óta eltelt időszakról, jó választási programot kell kidolgozni, ideiglenes szervezeti szabályzat kell, de például nincs szükség tagrevízióra, amely lehetővé tenné a marxista vonallal szemben fellépők eltávolítását. Grósz azzal a szándékkal megy a KB ülésére, hogy vállalja a pártszakadást, azaz magasra emeli a kommunista zászlót, s kimondja: aki szocializmust akar, velem jöjjön! Ez a szándéka, de nem teszi meg. Igaz, nem is zárja ki. A lehetőség a levegőben van, kérdés, hogy a KB akarja-e.