POZSGAY ÁRULÁSA

Húsz esztendeje, 1989. január 28-án, a Kossuth Rádió 168 óra című adásában Pozsgay Imre, a kormányzó MSZMP csúcsvezetőségének tagja, államminiszter bejelenti: az 1956. októberi eseményeket nem a szocializmus elleni ellenforradalomnak, hanem „népfelkelésnek” kell tekinteni. Ez szakítás volt az 1956 óta folytatott politikával, és nyílt hadüzenet volt az MSZMP-nek, a magyar társadalom nagyobb hányadának.

SZÉTZÚZNI A SZOCIALIZMUS
ESZMEI-LELKI PILLÉRÉT

Minden politikai rendszernek vannak gazdasági, politikai és eszmei pillérei. Ez utóbbi jelenti azokat az értékeket, amelyekben az emberek hisznek. Ez jelenti a történelem és saját életük olyan felfogását, amelyet nagy többségükben elfogadnak. Ha az eszmei pillér szilárd, akkor az emberek hajlandóak elviselni az átmeneti nehézségeket, sőt védeni a gazdasági és politikai pilléreket. A recept tehát egyszerű: ha meg akarod dönteni a rendszert, előbb el kell hitetni az emberekkel, hogy mindaz, amiben eddig hittek, nem más, mint hazugság. Ha ez sikerül, az emberek nem fognak a rendszer védelmére kelni. 1989-ben Magyarországon a tőkés erőknek ez sikerült. A magyar munkásság nem állt ki a saját szocialista rendszere mellett. Becsapták, félrevezették őket. Ebben oroszlánrésze volt a vezető magyar értelmiségnek, a politikai elitnek, és személy szerint Pozsgay Imrének.
  1989-ben az emberek túlnyomó többsége hisz a szocializmusban. Iskolába járhatott, munkája volt, tisztességes fizetése és biztos nyugdíja. Ráadásul béke volt. A dolgozó emberek zömét nem foglalkoztatja 1956. Nem mindenki ért egyet azzal, hogy 1956 végül is ellenforradalom, de tudomásul veszik. 1956 döntően az értelmiség problémája.
  Ezt a képet, ezt a hitet akarták megingatni, szétzúzni. A liberális körök által ellenőrzött sajtó, az akkoriban polgárjogot nyert bulvársajtó a nyilvánosság és a demokrácia jelszavával elkezdi lejáratni a szocializmust, felnagyítva a tényleges problémákat. Egy pillanat alatt a jóból rossz lesz, összeomlanak a példaképek. A manipuláció hatását növeli az a tény, hogy nehezednek az életkörülmények. 1989 elejétől bevezetik a munkanélküli segélyt, jelentősen emelik az élelmiszerek árát, a postai szolgáltatások, a helyi tömegközlekedés díjait. S, ekkor jön a fő csapás: mondjuk ki, hogy 1956-ban nem volt ellenforradalom! Vagyis azok, akik a szocializmust védték, a Köztársaság tér védőitől kezdve Kádár Jánosig, rossz fiúk. A szocializmus ellen lázadó Petőfi körtől kezdve, a Korvin közi pesti srácokon át Nagy Imréig, pedig a jó fiúk! S, ebből fakadóan természetesen azok a jó fiúk, akik az új körülmények között ugyanezt teszik.

AZ ÉRTELMISÉG ELLENFORRADALMA

1988. májusában Kádár Jánost leváltják, új emberek kerülnek a vezetésbe, köztük szép számban azok is, akik valójában nem szocializmust akarnak, hanem kapitalizmust. Még akkor is, ha ők maguk ezt nem ismerik el. Ilyen Nyers Rezső is, Pozsgay Imre is. 1988 májusában azonban még nincs ellenforradalom. Ott vannak a szocializmus hívei is, köztük Grósz Károly, Berecz János és mások. A májusi kompromisszum lényege, hogy marad a szocializmus, de jelentős változások lesznek, immáron Kádár nélkül. Az ellenforradalmi erők arra törekszenek, hogy a kompromisszumot felrúgják, és az erőviszonyokat a maguk javára tolják el. Erről szól a történet 1989 októberéig, az MSZMP teljes felszámolásáig.
  Az 1988. júniusában a KB munkabizottságot hoz létre a „társadalom és a gazdaság háromévtizedes fejlődésének átfogó, tudományos vizsgálatára, politikai elemzésére, a párt programnyilatkozatának felülvizsgálatára”. Már a címből is látszik, hogy nem tudományos munkáról van szó, hanem egy új politikai értékelésről, amelynek tudományos látszatot kölcsönöznek. A csapatba zömében értelmiségiek kerülnek, többek között az MTA elnöke, Berendt T. Iván, aki a késői Kádár-rendszer egyik üdvöskéje, a KB tagja. Feleségül veszi Radics Katalint, a KB tudományos és kulturális osztályának fiatal vezetőjét, és 1990 után dolga végezetten az USA-ba költöznek. Ott van Ormos Mária akadémikus, aki kap az alkalmon, kicsemegézi az addig titkos levéltárat, és „szenzációs”, bizonyára jól fizető cikkeket közöl. A csapat vezérének Pozsgayt jelölik. Ezzel a pártvezetés megsérti a mozgalom egyik alapigazságát: ha nem akarsz kettős hatalmat, a programbizottságot soha nem vezetheti más, csak a párt első embere.

POZSGAY A ,,BECSÜLETES KOMMUNISTA"?

Pozsgay 1933-ban született, Grósz, Berecz, Szűrős, Horn nemzedékének tagja. Ekkor 56 éves, érett ember. Apja falusi szabó volt. A vidék hatása mindvégig elkíséri. Beszédéből a tájnyelv ízei köszönnek vissza, ami sokak számára rokonszenvessé teszi. Szép magyar nyelven, ami idővel taszító magyarkodássá válik. A faluból magával hozza a józan paraszti gondolkodást, de egyúttal a falusi kisember „ki, ha nem én, majd megmutatom” mentalitását.

  Ha nincs a szocializmus, a szegény szabó gyereke sohasem végzi el az egyetemet, s nem nyílik meg előtte az érvényesülés útja. 1957-65 között Bács-Kiskun megyében Pozsgay vezeti a pártoktatási igazgatóságot, a megyei pártbizottság ideológiai főnöke lesz. Vidéki hátterét, a szokásostól eltérő észjárását nem csak megtűrik, de támogatják is. Pozsgay vallja önmagáról egy 1997-es interjúban: „A hatvanas évek végétől én akkor már nagyon-nagyon szembeálltam bizonyos gyakorlati tényekkel, ezért kerültem én a reformerek táborába.” 1969-ben kandidátusi disszertációjában a politikai intézmények megváltoztatását hirdeti meg. A dolgozat nem jelenhet meg, de Pozsgay karrierje nem törik ketté.
  1969-ben hozzák fel Budapestre. Hatalmat kap. A Központi Bizottság sajtóalosztályának vezetője. 1975-ben már kulturális miniszterhelyettes. 1976-ban őt nevezik ki a beteg Orbán László helyébe miniszternek. Itt érzi úgy először, hogy robbanthat. 1982-ben a közoktatás fejlesztéséről folytatott vitában drámainak igyekszik beállítani az akkori helyzetet, elmarasztalja Óvári Miklóst, a KB illetékes titkárát, és így közvetve Kádárt. Nyilvánvaló, hogy nem maradhat miniszternek. A Hazafias Népfront élére választják, sőt az Országgyűlésbe is beviszik. „Mi Pozsgay elvtársat becsületes kommunistának tartjuk” – mondja Kádár, aki ezúttal sem vállalta a nyílt személyi konfliktust.

AZ ÁRULÁS

A rendszerváltás előtti ellenzéki erők nem ülnek ott a pártvezetés ülésein, mégis szinte mindent tudnak. Pozsgay viszont a pártvezetés tagja, aki szoros kapcsolatot tart fenn az ellenzék tagjaival. 1987. szeptember 27-én részt vesz az ellenzék történelminek számító lakitelki gyűlésén, és november közepén a Magyar Nemzet, a Hazafias Népfront lapjának adott interjúba lényegében leközli az ellenzék politikai felhívását.
  Pozsgay 1988. májusában az MSZMP vezetésén belüli nacionalista-revizionista szárny vezető alakjaként bekerül a vezetésbe. Megtalálja a külföldi támogatókat is. Az amerikai szenátus tagjainak felvázolja: ő nem elégszik meg a gazdasági reformmal, a politikai rendszert is ki kell cserélni. Az amerikaiak mellé állnak. A Hazafias Népfronton keresztül segíti a Soros alapítvány beépülését a magyar társadalomba, amelynek fő célja az értelmiségi és politikai elit megdolgozása, a rendszerváló új személyiségek kinevelése. Mellesleg 1989 nyarán felreppen a hír, hogy a Népfront lapját, a Magyar Nemzetet Andrew Sarlos kanadai milliomosnak kívánják eladni.
  Pozsgay 1989 márciusában Budapesten megbeszélést folytat Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselővel. Ugyancsak márciusban részt vesz az Olasz Kommunista Párt kongresszusán, ahol találkozik Alekszandr Jakovlevvel, a szovjet vezetés második emberével, a revizionista vonal meghatározó egyéniségével. Jakovlev biztosítja: a gorbacsovi peresztrojka fordulatot vett. Az irány a piacgazdaság, a többpárti demokrácia. Pozsgayt március 20-án magánkihallgatáson fogadja a római pápa. Teljes a kör.

A PÁRT ÖNGYILKOSSÁGA

Mindenki tudja, hogy Pozsgay részt fog venni a Történelmi Albizottság ülésén, hiszen erről még a Politikai Bizottság is dönt. Mégsem történik semmi. Grósz nyugodtan elutazik Davosba, a Világgazdasági Fórumra, és akkor sem rohan haza, amikor kitör a botrány.
  A Politikai Bizottság csak február 7-én tart rendkívüli ülést. Mindenki jelen: Berecz János, Csehák Judit, Grósz Károly, Hámori Csaba, Iványi Pál, Lukács János, Németh Miklós, Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Szabó István, Tatai Ilona, továbbá Borbély Sándor, Fejti György, Gyenes András, Jassó Mihály, Nagy Imre, Stadinger István, Szűrös Mátyás. Teljesen világos, hogy a magyar szocializmus alapkérdéséről van szó, amiben nem lehet kompromisszum. Bármely kompromisszum Pozsgayt és a reformista erőket segíti. Grósz szakítani akar, de úgy érzi: Pozsgayt nem tudja eltávolítani, ezért felveti: mondjon le az egész vezetés. Az egész vezetés azonban nem akar lemondani. A kompromisszum vonalát Németh kijelentése adja meg, miszerint az „egyszavas értékelés” nem megfelelő. Nyers Rezső helyesli Pozsgay fellépését, sőt korrektnek találja, és túl is lép az ügyön. Máris javasolja: a pártvezetés adja fel aggályait és egyezzen bele a többpártrendszer bevezetésébe.
  1989. február 10-11-én ülésezik a Központi Bizottság. Kádár beteg, nem vesz részt. Grósz tartja a bevezetőt időszerű politikai kérdésekről. „A tét nem kevesebb, mint az, hogy a párt egységének megújításával, szervezeti fegyelmének megszilárdításával képes lesz-e az átalakulással járó politikai szélsőségek elleni fellépésre, ha kell, ellentámadásra.” Még mindig nem beszél kibontakozó ellenforradalomról. Grósz még mindig egyezkedni akar az „alternatív gondolkodók higgadt, a nemzet sorsáért aggódó képviselőivel”. Tudja és el is mondja, hogy az ellenzék „szélsőséges része” a párt megosztására, a párt irányító szerepének aláásására, a hatalom átvételére törekszik. Nem fordul a párt tagságához sem, pedig az akkor még támogatná. A Központi Bizottság pedig már megbénult. Grósz veszít, s vele a párt is.

KORONÁS CÍMER KÖZTÁRSASÁGBAN?

A tőkés Magyarország új államformáját illetően nem volt vita. A hatalomra törő tőkés erők egyetértettek abban, hogy a népköztársaságot, ami egyet jelentett a munkás-paraszt hatalommal, meg kell szüntetni. Helyébe a köztársaság lépett, minden jelző nélkül. A monarchia iránti vágyódás Magyarországon nem terjedt túl azon, hogy a Habsburg családot hivatalosan is visszafogadták, s az öreg Ottót lépten-nyomon díszpolgárrá választották, gyerekeik pedig magyar diplomáciai útlevelet és mindenfajta tisztséget kaptak. A Munkáspárt nyílt levélben tiltakozott az akkori köztársasági elnöknél, Göncz Árpádnál Habsburg György nagyköveti kinevezése ellen, utalva arra, hogy Göncz irodáját Kossuth képe díszítette. Mindhiába! Szó sem volt ugyanakkor a királyi család politikai szerepvállalásáról, mint Bulgáriában, vagy akárcsak a paloták és társadalmi tisztségek visszaadásáról, mint a szomszédos Szerbiában. A múlthoz kapcsolódó politikai degeneráltság kimerült a címer-vitában. Szerencsére!
  A kérdés a rendszerváltás előtt nem dőlt el. A munkás-paraszt hatalom ellen fellépő erőknek végül is nem a jelkép volt a fontos, hanem a lényeg, azaz a hatalom megszerzése. Ezt követően azonban volt idő és mód kibontakoztatni a nem túl gyümölcsöző vitákat. Az új magyar politikai elit mentségére legyen mondva, hasonló hülyeséget szinte minden volt szocialista ország elkövetett. Az orosz Kremlt a cári sas díszíti, sőt a hadsereg sapkáit is, jelezve a mai vágyat az egykori cári Oroszország nagyságára. A monarchiához nyúltak vissza az egyébként republikánus Csehországban is, nem beszélve Horvátországról, Montenegróról, Szlovákiáról és a többi – mai lényét kereső, csak nem mindig találó – kelet-európai hatalomról.
  A parlament 1990. július 3-án tárgyalta a Magyar Köztársaság új címerének kérdését. Abban az országgyűlés egyetértett, hogy az új címer feltétlenül kiscímer legyen – tehát Magyarország a heraldika nyelvén lemondott a trianoni diktátum során elcsatolt területekről. A vita az Antall-kormány és az ellenzék között arról folyt, hogy a Kossuth-címer vagy a koronás kiscímer legyen újra bevezetve. A Kossuth-címer mellett érvelők – többek között az SZDSZ és a FIDESZ – 1848-49, 1918 és 1956 hagyományaira hivatkoztak, valamint arra, hogy köztársaság címerében anakronisztikus a koronaábrázolás. A koronás címert pártolók – az MDF és a többi kormánypárt – az évszázados hagyományok és a Szent Korona tan miatt érvelt a korona mellett, másrészt pedig a Magyar Szent Korona – ha indirekt módon is, de – szimbolizálja a Magyar Királyság, tehát a történelmi Nagy-Magyarország területi egységét. Végül – köszönhetően az akkor ellenzéki FIDESZ-frakcióból történő átszavazásoknak – a kormánypárti javaslat győzött. 1990. július 19-től az 1915-ben bevezetett, a Magyar Szent Koronával ékesített kiscímer lett hivatalosan a Magyar Köztársaság Államcímere. Köztársaság királyi koronával!