Magyarul fog tanulni Pallaviciniék lánya címmel írt a Délmagyarország a közelmúltban az egykor Sándorfalvát birtokló, olasz gyökerű főnemesi családról. A településre, ahol a rendszerváltás után az iskolát is róluk nevezték el, az idén a Párizsban, illetve Bécsben élő, a bankszakmában tevékenykedő leszármazottak látogattak. A beszámolóból kitűnik, hogy miként „nyomul” a volt horthysta arisztokrácia, hogy vissza-szerezze „régi dicsőségét”, a kastélyaikat és földjei-ket. Ehhez a cikkhez két rövid kiegészítést kívánok hozzá tenni.

Az első: 1919-ben a Tanácsköztársaság vagyonát aranyforintban megőrzésre a bécsi követségen helyezték el. Ezt a vagyont egy éjszaka elrabolták. A rablás kiötlője, megszervezője és végrehajtója tudomásom szerint Pallavicini őrgróf volt. Az az őrgróf, aki az említett írásban is szerepel. Ezt édesapám mesélte nekem, aki a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének dandárparancsnoka volt. Dokumentum nincs a birtokomban, de bizonyos, hogy az Országos Levéltárban megtalálhatók, ha azóta meg nem semmisítették.
 A második megjegyzésem: 1934-ben, a nagy gazdasági világválság időszakában, amikor a munkanélküliek ezrei bolyongtak az országban munkát keresve, édesapámék elszegődtek a Pallavicini birtokra részes aratóknak. Úgy szólt az egyezség, hogy a learatott gabona minden tizedik keresztje az aratóé volt. A summások elég embertelen körülmények között voltak elhelyezve, egy oldalfal nélküli fészerben. Koedukáltan. A munkanap reggel 4 órakor kezdődött és sötétedéskor ért véget. Reggel az intéző vezényelte az ébresztőt úgy, hogy a munkások rongyok alól kilátszó mezítelen talpára nádpálcával odavágott, hozzá téve, hogy „Tápászkodjatok fel disznók!” A munka befejezése után az udvaron lévő gémeskút vályújánál mosakodtak meg, úgy ahogy. Szegény asszonyok voltak bajban, mert csak akkor tudtak tisztálkodni, ha besötétedett.
 Egy reggel az intéző közölte, hogy az őrgróf úr parancsára nem minden tizedik búzakereszt jár a summásoknak, hanem csak minden tizenkettedik. A bandagazda kijelentette, hogy ennyiért nem dolgoznak, lerakták a szerszámokat, és várták, hogy mi következik ezek után. Egy óra múlva megérkezett két csendőr, felsorakoztatták őket, és az egyik a bandagazda elé állt. „Szóval sztrájkoltok, büdös parasztok?!” Ezek után teljes erővel az öklével a bandagazda arcába sújtott, akit elöntött a vér. „Ki akar még sztrájkolni?” – kérdezte a csendőr, és az em­berek né­mán álltak. Az intéző lökdösni kezdte a munkásokat, hogy induljanak a búzatáblához. Én, mint kisgyermek ott tébláboltam a többiek között, mikor az intéző engem is meglökött és elestem. Édesapám, aki ott állt nem messze tőlem, mikor ezt látta, egyetlen ütéssel leterítette az intézőt. Később az intéző feltápászkodott, és obszcén szavakat használva elindult panaszt tenni a kastélyba. A bandagazda odaszólt apámnak: „Lajos! Minél előbb menjetek el, amíg nyakunkra nem hozzák a csendőröket!” Édesapámék összeszedték kis motyójukat, és gyalog nekivágtak a határnak. Apám engem, mikor már nem bírtam gyalogolni, nyakába vett és úgy ballagtunk hazafelé, Kiskundorozsmára.
 Ez a valóság és az igazság, hogy miként bánt Pallavicini őrgróf a kiszolgáltatott, szerencsétlen jobbágyokkal. Érdemelhet méltató szavakat akár ő, akár utódai?

VARGA JÁNOS, Szeged