|
„Rohanunk a forradalomba”
|
A kapitalizmus általános válságának egyik jellemző megnyilvánulását láthattuk minap a képernyőn: az USA-ban már tömeges méreteket öltött lakásárverezéseket közvetítették.
 Undorító volt látni, hogy a bankok, uzsorások által adósságcsapdába juttatott embereket egyetlen megmaradt értéküktől, a lakásuktól fosztják meg a pénzkeselyűk. Üdvrivalgással fogadták a töredékértéken megszerzett lakásokat, semmi szánalmat nem éreztek az utcára került családok további sorsa iránt. Ezeket a tisztességtelenségeket a kapitalista „jóléti” állam szemrebbenés nélkül eltűri!
Tisztán látható, hogy nagyon rövid időn belül nálunk is elviselhetetlen állapotok következnek be – ezen a téren is – a szépreményű rendszerváltás eredményeként.
Most érzékelik majd igazán a tömegek, hogy a szocializmusban lakást kaptak, most pedig kilakoltatás sorsára jutnak, mivel a tőkecápák az árveréseken kisajátítják az otthonaikat, nevetséges áron.
Törvénykezéssel, de ha szükséges, állampolgári engedetlenséggel meg kell akadályozni, hogy a devizahitel csapdájába esett adósokat kilakoltathassák! Ugyancsak meg kell tiltani, hogy a tűrhetetlen szegénységbe süllyesztett százezrek a kifizetetlen közüzemi számláik miatt a hajléktalanok sorsára jussanak. Mindezeknek a kapitalizmusban keletkezett szociális problémáknak az enyhítésére lennének reális megoldások, de nem a szegények további nyomorításával, hanem a burzsoázia rablással felhalmozott vagyonának kíméletlen megadóztatásával.
Ezek a kisemmizett tömegek is ott lesznek a kapitalizmus sírásói között a kizsákmányolt munkásokkal, a munkanélküliekkel, a kisebbségiekkel, a csúnyán becsapott parasztsággal és másokkal együtt.
Nagyon szomorú, hogy dicső rendszerváltóink, törvényhozóink és nagyburzsoáziánk teljes érzéketlenséget tanúsítanak az immár 3 millió nyomorszinten élő, eladósodott állampolgár iránt. Szemfényvesztésként ugyan néhány új nagytőkés juttat egy kevés morzsát szociális célokra, de ez nem feledteti a nép gátlástalan kizsákmányolását. Hiába intenek mértékletességre megfontolt közéleti személyiségek, a tőke mohósága, a tőke természete, a profithajsza semmit sem változott az eredeti tőkefelhalmozás óta.
Az is elszomorító, hogy a napjainkban elszaporodott banki és gazdasági ellenőrző és felügyeleti szervek hatástalan sóhivatalként működnek, következésképpen teljesen feleslegesek. A Bankszövetség népellenes állásfoglalásai, amit a külföldi tulajdonosok diktálnak, vagy a Bankfelügyelet multicégeket mentő elvtelen gyakorlata a piacgazdaság mocsarába süllyesztette egész pénzügyi rendszerünket. A bankok külföldi tulajdonba juttatása, a hitelközvetítő hiénák elterjedése és más intézkedések kilátástalan helyzetet teremtettek nemcsak a kiábrándult ügyfelek, de a megrendült hazai pénzintézetek számára is – elkerülhetetlen lesz az államosításuk?!
Elévülhetetlen felelőssége a rendszerváltóknak, hogy egész gazdaságunkat a tönk szélére juttatták, majd potom áron kiárusították – főként külföldieknek – adómentesen, elképesztő kedvezményekkel. Most meg már tehetetlenül csodálkoznak a gyárbezárásokon, a szédítő módon megnövekedett munkanélküliségen, a tőke és a profit kiáramlásán, ami pedig a hazai fejlesztésekhez elengedhetetlenül szükséges lenne.
Kilátástalan helyzetbe sodorták a „szociális piacgazdaság” hamis prófétái egész mezőgazdaságunkat, amely még a támogatásokkal sem tudja megközelíteni a rendszerváltás előtti fejlett színvonalat.
Bevallja vagy tagadja, de szinte mindegyik politikai erő ma már tisztán látja, hogy a rendszerváltás (törvényesített szabadrablás) ellehetetlenítette szegény országunkat. Következésképp minden hatalmi tényező valamiféle „forradalomért” vagy homályos reformfolyamatokért kiált, a valóságosan szükséges és igazságos intézkedések helyett. Országgyűlési trükkökkel és kormányzati bűvészmutatványokkal próbálják elterelni a figyelmet két évtizedes gyalázatos szereplésük hatásairól.
Valójában ma már minden jelenség arra mutat, hogy egész társadalmunkban forradalmi jellegű változtatásokra van szükség, csakhogy nem a nagytőke érdekeinek még erőteljesebb megvédésére, hanem a népi demokratikus rendszer fejlettebb szinten való megvalósításáért.
Ha öntelt vezetőink nem hajlandók még ebben a kritikus válsághelyzetben sem tudomásul venni a realitásokat, a népakarat követelését, akkor Ady Endre jövendölése valósággá válhat: „Rohanunk a forradalomba”.
SZEMENYEI DEZSŐ
|
Mi, magyarok
A Jobbik első számú jelszava: „Magyarország a magyaroké!” Ilyenkor óhatatlanul felmerül: ki a magyar? Ebben a fajvédő jelszóban legalábbis két egymástól elválaszthatatlan probléma merül fel. 1: Kiket lehet a „magyarság” kategóriájába bevonni? 2: Kiket kell e kategóriából kirekeszteni?
Történelmünk úgy alakult, hogy az ország területén a népek egész sora jelent meg és keveredett egymással. Hét honfoglaló törzsünk mellé egy nyolcadik is csatlakozott, a kabar törzs, mely felvette a zsidó vallást és a török etnikumhoz tartozott. A honfoglalás során rátelepedtünk a nálunk népesebb szlávokra. István királyunk német szakembereket, papokat, katonákat hívott be. Befogadó ország lettünk (lásd István király Imre herceghez írott intelmeinek az idegenekkel szembeni bánásmódról szóló gondolatait!). Királyaink területi hódításai során újabb és újabb népcsoportokkal gazdagodott a magyarság. A tatárjáráskor jászokkal-kunokkal egészültünk ki, miközben mi nagymértékben megfogyatkoztunk. A 150 éves török uralom sem használt a magyarság gyarapodásának. A munkaerő-veszteséget a németek betelepítésével és betelepülések ösztönzésével (svábok, szlovákok, délszlávok, románok) pótolták, aminek következtében sokat változott az ország etnikai térképe. Zsidók is szép számban jöttek hozzánk a megélhetés és a béke reményében. A középkorban cigányok ezrei ugyancsak bebocsátást kértek és kaptak. Ezek a népek történelmünk folyamán nem éltek egymástól elszigetelten, a tőkés rend kibontakozása idején különösen felgyorsult a keveredés folyamata. A vegyes házasságok hatására az uralkodó nemzet „sterilitása” megkérdőjeleződött. Ebben a helyzetben nehéz válaszolni a „ki a magyar?” kérdésre. Ezt „biológiai eszközökkel” már aligha lehet kimutatni.
A Trianon előtti Magyarország lakosságának több mint 50 százaléka nem magyar nemzetiségű volt. És, akit magyarnak hiszünk vajon „mélymagyar”, „magunkfajta”-e? Milyen választ kapnánk Morvai Krisztinától, ha megkérdeznénk: hová sorolná Petőfi Sándort, Munkácsi Mihályt, Liszt Ferencet ? Amennyiben következetes maradna politikai hitvallásához, ki kellene őket rekeszteni körünkből. Mi legyen a hovatartozás eldöntésének módja? Talán a nürnbergi törvények? Maradjunk annál, hogy magyar az, aki annak vallja magát.
A befogadás, asszimiláció, integráció kavalkádjában kialakult egy igen összetett nép, melyet magyarságnak hívunk. Fogadjuk meg Szent István intelmeit!
HEGEDŰS SÁNDOR
|
|
Tisztességet!
|
|
Magyarországon nincs halálbüntetés.
Ez persze nem azért tűnt fel, mert annyira vágynék rá, minden agressziótól irtózom. De bizony kis magyar valóságunkban egyre inkább azt látom, mint az egyszeri viccben: igény lenne rá…
Jóérzésű ember lassan a híradót sem nézi meg: minden rablásról, betörésről, gyilkosságról szól.
Sóhajtozva mondják „nagyjaink”, hogy hazánkban soha nem látott mértékben terjed a bűnözés. Azt persze nem mondják ki, hogy a korrupció is az – attól még tudjuk, hogy van, de el sem tudjuk képzelni, milyen hatalmas. Csak a valahol lévő pénzek „nemléte” enged sejtést róluk.
De vissza a mai törvények által valóban bűntettnek nevezett cselekedetekhez. A fiatalok körében elképesztő mértékben elharapózott. Megvert tanár, megalázott diák, aljas módon meggyilkolt gyereklány, kisfiú.
Nincs erkölcs, nincs tekintély, nincs felelősség. Mindent lehet. Miért? Egyszerű: nincs következmény. Persze, 15 év börtön soknak tűnik, de mivel jár ez? Ingyen koszt, kvártély, minden simlire megtanító „börtön-iskola”. Egy halott, megerőszakolt, felgyújtott lányért elegendő? Nem! Egészen addig, amíg a bűnt elkövetők nem bűnhődnek példásan, addig a tendencia folytatódni fog, s ki tudja, mi lesz a vége?
Kell nekünk anarchia, érték nélküli nemzet, csalók, korruptak, maffiózók állama? Nem!
Nem pártolom az ilyen szigorú büntetést, és végképp nem a bizonyítatlan, látszat-esetekről beszélek, de azt mondom: a gyilkosságot cinikusan bevalló, pökhendi figurának halálbüntetés jár. Nem csak azért, hogy többé ne követhessen el hasonlót. Azért, hogy példáján ki-ki megtanulja: nem szabad! Egy – szerintem egészen rövid – idő után elmaradnának ezek a bűnesetek. Kell az elrettentő példa, kell a rend, kell a fegyelem ebben a szegény, mesterségesen elzüllesztett társadalomban.
Nem a megélhetési bűnözőt kell évekre börtönbe csukni! Lehet álszentnek lenni, de ha éhezik a családunk, akármelyikünk megy, és tyúkot lop. Vagy kenyeret.
És ma Magyarországon több ezer család éhezik, nemzetiségtől függetlenül. Nem erről szól!
A ma Magyarországán gyerekek esnek ki az iskolapadból, mert napok óta nem ettek semmit. Amikor én jártam iskolába, a szegény gyerek kérés nélkül megkapta – az iskola egyszerű jelentése alapján – a tízórait, az ebédet. Ingyen. Mert egy kifli, egy iskolatej, egy leves és egy főzelék belefért az állam termelésébe: jutott oda is.
Ma nem jut sehová.
De mi lenne, ha a „nagyjó uraimék” egyszer azzal a törvénnyel szembesülnének, hogy aki 1000 gyerek egy hónapi étkeztetésénél nagyobb összeget ellopott, az halálos bűnt követ el?
Legyünk maximalisták: 1000 forint egy gyereknek egy napra akár családdal együtt is elég lenne. Az naponta egymillió forint. Egy harminc napos hónapban az harmincmillió. Sokunknak volt már ennyije? Dehogy. De tőlem lehet ez az összeg bármekkora: nem ez a lényeg. Állítsuk meg valahol azt az iszonyatos lopás-hullámot, amire mindenféle fedőintézkedéseket hoztak a négyes metrótól a völgyhíd építésig a pusztaságban…
Nem szeretek büntetésről beszélni. Jobban szeretném, ha jutalomról, dicséretről írhatnék, a hatalmasok remek intézkedéseiről. Sajnos nincsenek ilyenek.
Nem is lesznek – amíg nincs elrettentő példa.
CSEH KATALIN
|
|
