|
Domesztikált halál
Ahogyan a vadmacskából doromboló házicicust szelídített prémruhás ősünk, és ahogyan magához édesgette a tejelő marhát, úgy csalogatják hozzánk nagyhatalmú világurak a halált. Nem elvont gondolat ez – maga a valóság! Ezt találták ki, amolyan szelíd gyógymódként a nyomor és mindenféle ocsmány, de evilágon marasztaló világnyavalya ellen. Szelíd, kegyes halál kontra osztályharc. Aki már feldobta a vietnámi papucsot, nem pofázik többet. Nem tüntet, nem borítja ki a szilvaízes üstöt. Pontosabban nem borítja valamelyik rózsaszín kosztümös jenki dáma fejére.
A korlátlan demokrácia, lehetőség, gazdagság, asszonytartás, meg csuda tudja, milyen ékes jelzőkkel illetett USA területén saját kezükkel ölik magukat a katonák. Milyen lelki okai lehetnek annak, hogy idén majdnem száz szerencsétlen vetett véget életének a korlátlan hülyeségek hazájában? Egyszerű: ezt hozza az „ölni és ölni hagyni” elv. A guantanamói foglyot megöli a katona, a katonát halálba kergeti a lelkiismeret, amit az imperialista terror nem irthat ki. Néhány lépéssel odébb, az embargó sújtotta Kubában alig van öngyilkos. Szociális munkás és kórház annál több. Ott nem robog a mentő hetedhét kórházon keresztül, addig, míg meghal a beteg. Kuba nem Magyarország! Jaj lesz neki, ha ráerőszakolják a fincsi, habos, cián-ízű demokráciát. Van a ciánnak egyáltalán íze? Még megtudhatom valamelyik gátlástalan, kapitalista aranyhajhásztól! Kegyes halál! Ölni és ölni hagyni! Szép kilátások... Mire megvénülünk – mondhatnánk Jókaival – már csak illúzió marad a tartás, az emelt fővel vállalható élet. Ha esetleg tévedésből mégis megvénülnénk, majd bedugnak bennünket egy lepusztult elfekvőbe, ha lesz akkor még olyan. S ha lesz is, milyen lesz? Penészes alagsorba száműzött, koszos bérágy?
Nekem sajnos a születés és az élet a vesszőparipám. Ezért inkább az osztályharcot választom!
|
Comandante Camilo Torres
 Victor Jara, kommunista zeneszerző, számos forradalmi dalt írt Che Guevararól, Fidel Castroról és a forradalomról. Nem feledkezett meg Camilo Torres Restrepo atyáról sem, aki szociológus, katolikus pap és egyetemi tanár volt, míg fegyvert nem fogott a szabadságért és szocializmusért. Méltatlanul hallgatnak róla, de Latin-Amerikában ma is él, akárcsak Che.
„Az emberi világot meg kell változtatni, mozduljatok, ne csak ott álljatok!” - énekelték Sao Paulo Szent Pál Templomában a viskók és szegényes munkáslakások fiai. S a plébános velük együtt énekelt, majd kivonulva a miséről, „Szocializmus vagy halál!” feliratokat festettek a kerítésekre, és Che Guevara, Simon Bolivar és Camilo Torres arcképével díszített zászlókkal éltették a forradalmat. Ők Brazíliától Kubáig a szabadság és a forradalom jelképei.
Torres atya az evangélium tanítására vetítette rá a marxista eszmerendszert. Sok ellenséget szerzett ezzel a tettével, mégsem hátrált meg. Kapcsolatba lépett a Kolumbiai Kommunista Párttal, de hívő és pap maradt. Szavait nem nyelte el a puszta, és nem váltak demagóg prédikációkká sem. Camilo Torres csatlakozott a Nemzeti Felszabadító Hadsereghez, és 1966-ban fegyverrel a kezében, egy tűzharcban esett el marxista gerillaként. Ma is a nyomor és kiszolgáltatottság ellen harcoló Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők példaképe.
Companero Comandante Camilo Torres.... – emlékezik Victor Jara.
FOGARASI ZSUZSANNA
|
