|
A Politika, mint Fatia Negra
|
 Valamikor régen, nagyon régen, úgy 1989 táján azt hittem, hogy ismerem a Politikát. Együtt futottunk, lelkesedtünk és azt gondoltuk, hogy megváltottuk az országot. Fiatalok voltunk.
Hittük, hogy utánunk az özönvíz, és már elérhető közelségben van a kánaán.
Aztán hivatalnok iskolába kerültem és szakítottam vele. Úgy tudtam, ez így helyes.
De a Politika nem akart velem szakítani. Jött utánam. Szinte nesztelenül követett. Mikor szélcsendes időben furcsa hideg fuvallatot éreztem a hátam mögött, az az Ő köpenyének libbenése volt. Amikor álmomból felriadva fekete álarcost láttam egy röpke pillanatig a fejem felett: Ő volt.
Később szolgálati lakást is kaptunk a Politikától. Nem láthattam arcát, amikor e kegyet gyakorolta. Nem lehetett. Ajtónállók hada vette körül. Színe elé kerülni nem engedtek.
Sokára és sok kézen jött át a lakást kiutaló parancsolat. Aki a hírt meghozta, az is csak hallott Róla, meg a sötét lila ködről, ami körülveszi.
1994 őszén történt valami. A Politika ekkor úgy gondolta, nem vagyok méltó arra, hogy lakjak valahol. Akkor sem, ha a hazámat szolgálom. Akkor sem, ha lelkiismeretesen, a legjobb tudásom szerint teszem.
Kora téli estén egyedül hazatérve nyitott ajtóval várt rám. Felkapcsoltam a villanyt és ott állt velem szemben Ő, feketén, sötét lila ködben. Meredten egymásra néztünk.
Dermesztő hideget árasztott. Álarca mögül sziszegte, hogy nem tartozom hozzá. Le akartam tépni Róla a jelmezt, de hátrébb ugrott. Utána léptem volna, de megfagytak a lábaim. Szapora léptekkel megkerült, majd elviharzott. Karjára akasztva magával vitte a piros cseh bevásárló kosaramat, benne a magyar helyesírás szabályaival.
Úgy éreztem, üvöltenem kell, de nem jött ki hang a torkomon. Nem féltem, csak fáztam. Fázott a testem és a lelkem is. Hatalmas csattanásra eszméltem fel. A huzat kiverte az ablakot.
Kalandos évek következtek. ’96 decemberében az utolsó kristálypoharamat is eladtam a kalocsai piacon.
Az utolsó, nem várt pofon után levelet írtam a Politikának. Ő válaszolt nekem, és arra kért, találkozzunk. Találkoztunk.
Elmondta, hogy Ő most is az, aki 1989-ben volt. Véleménye mit sem változott. És soha nem futottunk együtt fiatalon, mivel akkor Ő már nem is volt olyan fiatal. Közölte még velem, hogy Politikának álcázott szélhámosok szédítik az embereket országszerte. Jó most ezzel vigyázni. Majd atyáskodóan rám mosolygott és megnyugtatott, hogy nem ő lopta el a pénztárcámat.
VARGA MÁRIA
|
Az emberélet nem ér egy füttyöt!
|
|
 Dunakeszin kilakoltattak egy családot. Ezrével fordul elő ilyesmi az Európai Unió Magyarország elnevezésű gyarmatán. A kilakoltatást végző cég egy raktárba helyezte el a család tárgyait. Milyen rendes! Végül is csak a munkáját végezte. A hóhér is ember, nemcsak a lónak van emberszíve. A család nem rendelkezett gardróbszekrénnyel, mivel ideiglenes albérletbe került, s az istenadta cég – csak a munkáját végezte – elégette a gyermekek játékait. Csak mellékesen, a házat háromszor annyiért adták el, mint amennyivel a család tartozott! Csak a munkájukat végezték…
Láttam olyan bankárt, aki elsírta magát, mikor gyerekekről beszélt, s olyant is, aki alapítványt hozott létre. Megható. Talán nem sírdogálni kellene, s nem alapítványosdit játszani. Talán lehetne mindenféle biztonság, s az emberi jogok mást is megillethetnének, nem csak a kábítószer-kereskedőt. Talán a parlament – csak a munkáját végzi – hozhatna emberbarát törvényeket. Talán a bankárok – csak a munkájukat végzik - vehetnének be éhségcsillapító kapszulát. Elátkozott évtizedek, elátkozott nemzedékek! Átkos! Így neveztem el az utóbbi 20 esztendőt. Igen, tudom, a bankárok és még néhányan, akik csak a munkájukat végzik, a szocializmust illetik ezzel a szóval. Az átkozott bankárok, az átkozott kizsákmányolók, az átkozott, mindenkori élősködők, akik mások garasaiból, véréből, izzadságából építenek kacsalábon, libatalpon forgó palotát. A vállalkozókat tönkretevők, minden idők legnagyobb libatolvajai. Csodálkoznak azon, hogy egy szerencsétlen tiszaföldvári asszony fejszével veri szét az ablakait annak a háznak, amelyből a munkájukat végzők kilakoltatták. Nem helyes, amit tett, de, aki ember, s nem hóhér, az megérti. Mert, aki nem volt szegény, nem tudja, mi a fájdalom.
Talán mondhatnánk együtt, hogy elég volt! Talán kezdhetnénk újra mindent a gyermekjátékok hamuján, a majd otthonba dugott gyermekek sorsán keseregve.
Igen, kezdjük újra az életet, ha ti is úgy akarjátok, Emberek! „Jogállamban pénz a fegyver” – és az a minden. A Mammon és nem az emberfia.
|
|
