A POLITIKAI RENDSZER HALÁLA

Húsz esztendővel ezelőtt, 1989. február 10-11-én a kormányzó MSZMP Központi Bizottsága kijelentette: „Meggyőződése, hogy a politikai rendszer pluralizálása – az adott hazai helyzetben – a többpártrendszer keretei között valósítható meg”. Ez alapvető szakítás volt nem csak a kádári időszakkal, de a szocializmus egész felfogásával is.

EGYPÁRTRENDSZER - TÖBBPÁRTRENDSZER

Magyarországon 1945 után egészen rövid ideig, 1948-ig volt többpártrendszer, melyben a kommunista párt mellett polgári pártok is léteztek. Ebben az időszakban dőlt el a kérdés, hogy Magyarország kapitalista ország marad-e, vagy elindul a szocializmus útján. 1948-56 között a kommunista Magyar Dolgozók Pártja volt az egyetlen párt. A szocializmussal szemben fellépő polgári pártokat felszámolták. A szocializmus politikai rendszerébe azonban beletartoztak olyan érdekkifejező és érdekképviselő szervezetek, mint a Hazafias Népfront, a szakszervezetek és más társadalmi szervezetek. 1956-ban, az ellenforradalom idején megkísérelték újjáalakítani a polgári pártokat, de az ellenforradalom leverése ennek véget vetett. 1956-88 között, a Kádár-rendszerben egy párt működött, az MSZMP. Ugyanakkor senki sem tagadta, hogy a szocialista társadalomban sokféle érdek létezik. A sokszínűség kifejezésének módja mindvégig foglalkoztatja a kádári politikát. Igaz, nem mindig találnak sikeres megoldást.
  1988 májusában felmentik Kádár Jánost. Az új vezető Grósz Károly. A pártértekezlet a szocializmus reformját hirdeti meg, nem a kapitalista rendszerváltást. A pártértekezleten szó sincs többpártrendszerről, csak „a párt vezető szerepére épülő szocialista pluralizmusról”. 1988 októberében – mint korábbi anyagunkban láttuk – a pártvezetés még nem meri kimondani a többpártrendszer bevezetését, de „nem tekinti a szocialista fejlődéstől idegennek a többpártú politikai rendszert”. A folyamat elindul.

AZ ELLENFORRADALMI-REVIZIONISTA
ERŐK ELŐRETÖRÉSE

1989 elejére megváltoznak az erőviszonyok, az MSZMP marxista-kommunista erőinek pozíciói meggyengülnek. A pártvezetésben megerősödik a revizionista szárny (Pozsgay, Nyers, Szűrős, Horn stb.), amely már nem a szocializmus reformját akarja, hanem a tőkés rendszer bevezetését. Ők magukat elegánsan „reformereknek” nevezik. 1988 novemberében Németh Miklós lesz a kormányfő, akinek kormányában többségben vannak a technokrata politikusok, vagyis azok, akik már nem az osztályharcban, eszmékben, hanem saját gazdasági pozícióik erősítésében érdekeltek. (Ide tartozik a pénzügyminiszter Békési László, Glatz Ferenc művelődési miniszter, aki később az MTA elnöke lesz. Derzsi András közlekedési miniszterre vagy Kemenes Ernőre, a Tervhivatal elnökére már alig-alig emlékszünk.). És még két körülmény: 1989 elejére a közgondolkodás formálásában, a médiában szinte abszolút befolyásra tesz szert az úgynevezett „reformértelmiség”. Ezek Nyers Rezső és köre, a mai SZDSZ kezdő csapatának tagjai. 1989-ben indul el az MSZMP-belüli politikai frakciók szervezése, mindenekelőtt a „reformkörök” mozgalma, amely a féreghez hasonlóan belülről pusztítja a pártot.

A PÁRTVEZETÉS TRAGIKOMÉDIÁJA

A Központi Bizottság 1989. február 10-11-én ülésezik. Az igazi izgalom nem is a többpártrendszer ügye miatt van. Mint legutóbbi számunkban láttuk, Pozsgay Imre január 28-án bejelenti, hogy az ellenforradalom ezentúl nem ellenforradalom, hanem „népfelkelés”. Mi lesz Pozsgayval? Lesz-e szakítás? Ez az igazi beszédtéma. Ebben a kérdésben a hegyek egeret szülnek, Pozsgay megússza egy enyhe figyelmeztetéssel, ami neki győzelem.
  A többpártrendszer ügyét Grósz Károly főtitkár vezeti elő. Ez már önmagában is jelzi, hogy maga sem akarja megakadályozni a többpártrendszert, inkább az időt akarja húzni, hátha történik valami. Környezetében javasolják neki, hogy bízza az előterjesztést Fejti Györgyre, a KB illetékes titkárára, s akkor a főtitkár döntőbíróként, vagy legalább is kiegyensúlyozóként léphetne fel a különböző áramlatok között. Nem ez történik.
  Grósz beszédében elmondja, hogy az „alternatív gondolkodók higgadt részével” kapcsolatot, sőt „tartós politikai szövetséget” képzel el. Hogy azok akarják-e, arról nem szól. Arról sem szól, hogy Gorbacsov nem sokkal előtte megmutatja neki a szovjet hírszerzés anyagát a magyar ellenzék és amerikai támogatóik tényleges szándékairól. Grósz szerint a ”szélsőségekkel” nincs közös út, de azok „ma még nem képeznek számottevő politikai erőt, nincs teljesen kiérlelt programjuk”. Grósz és az MSZMP több vezetője komolyan gondolja, hogy a programoknak bármilyen jelentőségük is van egy nemzetközileg támogatott ellenforradalomban. Majd kijelenti: „nem felelne meg hosszú távú érdekeinknek a többpártrendszer létrejöttének akár politikai, akár adminisztratív eszközökkel való akadályozása”.

A vitában 47 KB-tag vesz a részt, 7 fő írásban adja le észrevételét. Senki sem emlékszik ilyen aktivitásra. A többség érzi, hogy a többpártrendszer engedélyezésével az MSZMP átlép egy határt, ahonnan nincs visszaút. Bartha Ferenc, a Nemzeti Bank akkori elnöke, a rendszerváltás után sikeres nagyvállalkozó, a TriGránit Holding Rt elnöke, még rá is kérdezett: nem kellene kongresszust összehívni egy ilyen nagy ügyben? Grósz rövid válasza: a májusi pártértekezlet nem tiltotta meg a többpártrendszert, igaz, nem is biztatott rá.
  A KB-tagok mai szemmel nézve megdöbbentően naivak, vagy úgy tesznek. Mindenki alapigazságnak fogja fel az a tételt, hogy válság van, s ezért sürgető feladatnak tartják, hogy „az MSZMP kezdeményezően lépjen fel a gazdasági-politikai és erkölcsi válság felszámolásáért”. Ebből kiindulva még azt is elhiszik, hogy a többpártrendszer a szocialista pluralizmus megvalósítása, politikai gyógyszer a szocializmus megmentésére. Még Korom Mihály is, a kádári időszak igazságügyi minisztere, majd KB-titkára is naivitásban szenved: „Az MSZMP korrekt partner akar lenni, és ezt várja el partnereitől is”. Nyers Rezső nem kertel: „az ország nem érett a többpártrendszerre, de csinálni kell”. Nagy Imre, a KISZ első titkára, aki mellett a mai miniszterelnököt is ott találjuk, világosan kimondja: nemzeti kerekasztal kell, végleg dönteni kell a többpártrendszer mellett.
  A KB határozata még nemzetközi ambíciókat is megfogalmaz: „A demokratikus szocializmus új hazai modelljének megteremtésével népünk boldogulását, s egyben a nemzetközi progressziót segítjük”. (Sic!)
  Berecz János menteni akarja a menthetőt. „Kell egy rövid velős politikai program.” Berecz szerint egy ilyen programmal az MSZMP nyerhetne a többpárti választásokon. A program márciusban el is készül ilyen tételekkel: az MSZMP kívánja az „alkotmányos többpártrendszert, szabad választásokat, a koalíció lehetőségét a kormányzásban, független szakszervezeteket, önálló érdekképviseleteket, megújuló népfront mozgalmat”. Grósz is, Berecz is, a kommunista szárny főbb erői abban bíznak, hogy az események átmenetileg megmaradnak a modellváltás keretei között, elindul a pártok és programok versengése a többpártrendszer viszonyai között. Elvben ez az út járható is lenne, ha lenne egy erős MSZMP, köréje települő szövetséges szervezetekkel, amelyek képesek legyőzni a kisebb tapasztalattal rendelkező polgári pártokat.

A SZOCIALIZMUS HALÁLOS ITÉLETE

A valóság azonban nem ez. Erős, magabiztos MSZMP, s mindenekelőtt erős egységes vezetés már nincs. Az akkori ellenzék, az MDF, a Fidesz, az SZDSZ és nyugati támogatóik nem politikai szabad versenyt akarnak, hanem kapitalizmust, amelyben csak tisztán tőkés pártok lehetnek. Az egyszerűség kedvéért jobb, ha a kommunista és szocialista pártok nem is indulnak a választásokon. Ennek jegyében az MSZMP revizionista erői 1989 októberében elérik az MSZMP feloszlatását. Létrejön két kis párt, az MSZP és a Munkáspárt. Az 1989 végi népszavazáson a tőkés erők keresztülverik, hogy a pártok munkahelyi tevékenységét tiltsák be. Ezzel a Munkáspártot, és részben az MSZP-t is megfosztják hagyományos hátterétől. Most már jöhetnek a többpártrendszerű „szabad” választások, amelyek 1990 tavaszán megfosztják hatalmától nem csupán az MSZMP-t, de a magyar munkásosztályt is, és bevezetik a tőkés rendszert.