Bujkál az MSZP, évtizedek óta. Bujkál, mert nem akarja, hogy mocskosnál mocskosabb üzleteikbe, népnyúzó intézkedéseikbe belegondoljanak. Paravánnak használják, s még duzzasztják is azokat a felháborodást keltő problémákat, melyek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Kapóra jön nekik minden gárdista-vonulás, hiszen a rettentő mértékű munka-nélküliségről nem kell addig beszélni, amíg riogatni lehet a fasiszta veszéllyel. Örömmel üdvözlik a szlovák nyelvtörvényt, addig sem a bezárt iskolákról kérdez a nyájas publikum. Jól jön egy kis „szomszédos” focidrukker-verés is: ki keresi addig a bezárt sportlétesítményeket?

A normális honpolgár pedig ül a TV előtt, csóválja a fejét, s tudja, éli, tapasztalja: nincs ez így jól. Csak azt nem tudja: hogyan máshogy?
 Kínálnak neki felturbózott, nemzeti színű „igazságtételt”, drukkol, hogy megszűnjön a cigánybűnözés, ne az általa befizetett adóból pénzeljenek szándékosan segélyből élőket, újra hat tenger mossa az ország partjait… S elballag szavazni egy „jobb” illúzióra. Nem jut eszébe, hogy valami egészen hasonló idea miatt már milliók haltak meg, nem is olyan régen. Nem jut eszébe, hogy pár év múlva talán az ő cipője árválkodhat a Duna partján…
 Nem jut eszébe, mert senki nem szól neki! Nekünk kell szólni! Ha kell, üvölteni, hogy végre hallják már meg: átverés az egész!
 Nekünk kell skandálni, ezerszer meg ezerszer elmondani: a jobboldal mindig is a gazdagok érdekeit védi, azokét, akik megveszik a gyárakat, felvásárolják a földeket, akik a lehető legkevesebbet fizetik a dolgozónak, csak azért, hogy nekik több maradjon.
 Nyissuk már fel az emberek szemét: nincs különbség a hajdan volt arisztokrácia és a mai gazdagok között! Ami történik, egy és ugyanaz! Azért lehettek különbek, mert fizetni tudtak a jobb oktatásért, fizetni tudtak a jobb egészségügyi ellátásért, fizetni tudtak a pozícióért. S ezért tettek mindent fizetőssé: hogy megőrizzék kiváltságos helyzetüket, a szegénynek esélye se legyen kilépni a szolgasorból, a nyomorból, a kilátástalanságból. Hát nem ezt éljük meg ma is, nap, mint nap? Dehogynem!
 Menjünk már ki az emberek közé! Mondjuk már el végre teljesen világosan: a hétköznapi embernek egyszer volt lehetősége bármit elérni, mégpedig a gazdagok által besározott emlékű szocializmusban. Akkor mindenki tanulhatott, dolgozhatott, lakhatott valahol. Nem azért, mert kölcsönökkel feltupírozták a költségvetést, hanem azért, mert igazságosan osztották el a közjavakat. Nem korrupt vezetők zsebében landolt a gyárak által megtermelt pénz, hanem a dolgozókéban, a nyugdíjasokéban. Egyszerű: az állam kezében voltak a legnagyobb termelőegységek, így a közös kasszába befolyt összegeket szem előtt tarthatták. Olyan volt, mint egy normális családi kassza: ennyi van, ebből erre kell költeni, a maradékot olyanra fordítjuk, amiből holnap is lesz megélhetés. Van valaki, aki azt mondaná a nagymamának, hogy neki nem veszünk cipőt, mert nem tesz eleget a kasszába? Ugyan!
 Pejoratívvá tettek egy szót – a mi múltunk, nem kell mindent rózsaszínre festeni – ami a dolgozó tömegeknek biztos jövőt, nyugodt jelent, élhető életet biztosított. Úgy hangzik: államosítás. Ne féljünk tőle! Magyarázzuk el: nem lesz „padlássöprés”! Nem a kis- vagy középvállalkozó az, aki ezt az országot tönkretette. Sőt! Ő az, aki a mai napig küzd azért, hogy maradjon valami, ami egy kicsit magyar, ő az, aki a legtöbb munkahelyet adja mind a mai napig. Lehet, hogy a kommunista szót befeketítették, de mi nem elvenni akarunk, hanem adni! De nem azoknak, akik nyilvánvalóan az emberek befizetett adóforintjain gazdagodtak puffadtra! Nem azoknak, akik kiárusították a külföldieknek az országot! Azoknak, akik évek, évtizedek munkájával ma ott tartanak: nem maradt számukra egy talpalatnyi hely.
 Rosszul hangzik, hogy „államosítás”? Hát gondoljunk csak bele! A távhő, a gáz, a villamosság évente milliárdokat termel – mások, főként külföldiek zsebébe. Naná, hogy az állam nem tudja ellátni alkotmányban rögzített feladatait, hiszen többek között ebből kellene finanszíroznia az oktatást, egészségügyet, tömegközlekedést, infrastruktúrát. Ezért fizetünk adót! Hogy a köz javára fordítsák. De nem teszik, és nem is fogják tenni egészen addig, amíg a hétköznapi ember azt nem mondja: el innen! A miénken ne hízzatok még nagyobbra! Nem kell a cirkusz! Adjatok munkát és kenyeret!
 Elég volt a szólamokból, közöttünk is! Nem elég, ha egymás között sajtókukacokat játszunk. Menjünk ki a megmaradt gyárakhoz, a piacokra, a munkanélküli hivatalokhoz, a postásra váró segélyekből élőkhöz, a rendelőkben sorban állókhoz, mindenkihez, aki elesett! Senki nem mutatja meg nekik a kiutat, ha mi nem tesszük!

CS.K.