Bukhat csúfosan is a magyar miniszterelnök vagy parlamenti elnök, még évekig kap sofőrt, autót és titkárokat. Természetesen a képviselő uraknak és hölgyeknek is jár végkielégítés akkor is, ha nem választják meg őket.

„A közjogi méltóságok, amikor nyugalomba vonulnak, illetve megbízatásuk megszűnik, akkor nemcsak magánemberként élnek, hanem igen fontos társadalmi szerepet töltenek be, és ennek a társadalmi szerepnek az ellátásához szükséges minimális eszközöket és minimális hátteret biztosítani szükséges.”
  Ezzel a mondattal indokolják – esetünkben Mécs Imre egykori SZDSZ-es, most éppen MSZP-s képviselő –, hogy miért kell távozásuk után is akár hosszú évekig fizetnünk a „közjogi méltóságokat”. Ezért jár 2013 novemberéig neki a sofőr és az autó és 2011 júliusig a kétfős titkárság. Mindez természetesen járt – esetében négy évig, hiszen állami kocsit annyi időre kapnak még, amennyi ideig posztjukon voltak – Orbán Viktornak is. A volt miniszterelnök így állami pénzen szervezhette a Fideszt. Mint ahogy állítólag az MSZP megújításán is adóforintokért fog küzdeni Szili Katalin is. A leköszönt házelnök szeptember elsején még felvette 4,5 millió forintos végkielégítését, majd limuzinjába ült, amely 2017-ig oda szállítja, ahova akarja. Természetesen a parlamenti képviselők is, amennyiben nem választják újra őket, azaz megbuknak, kapnak hat hónapnyi bánatpénzt.
  Hasonló juttatás jár az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság távozó elnökének is. A volt köztársasági elnökök pedig életfogytiglan lakást és tiszteletdíjat kapnak, amit haláluk után özvegyük is örököl.
  Talán el lehet fogadni azt, hogy aki egyszer – így vagy úgy – képviselte Magyarországot, annak ne kelljen utána lyukas talpú cipőben járnia. Itt azonban nem erről van szó.
  Ahogy Mécs úr is elmondja: a plusz pénz, az autó, a sofőr, a titkárnő, az nekik azért kell, azért jár, hogy reprezentáljanak. Az ország érdeke, hogy külsőségekben is megmutassák, ők a „közjogi méltóságok”, az ország első emberei, az elit.
  Ocsmány demagógia azt gondolni, hogy ezt saját vagy támogatóik pénzéből tegyék, s ne az adófizetők rezsijére menjen. Szintén üres populizmus az, hogy válság idején, amikor munkahelyek százezrei szűnnek meg, tízezreket lakoltatnak ki, ne jusson pénz politikai rongyrázásra.
  A bezárt Herz munkása nem kap végkielégítést. Nem azért mert nem jár, hanem mert nincs meg a pénz. Nem a melós vitte csődbe a gyárat, ő becsülettel dolgozott. Na, de ez kit érdekel. S természetesen nem, hogy plusz juttatásokat, a munkaruháját sem kapja meg húsz ledolgozott év után.
  A munkás jövőjéről, családja megélhetéséről beszélni demagógia és populizmus.