A véletlen hozta úgy, hogy az eddigi életutamat – lévén hatvan éves vagyok – ténylegesen háromszor húsz évre oszthatom.

Az első „húszas” a békés és gondtalan gyerekkor, a műjégpálya varázsa, a szakmunkássá válás és a „kutacs benövése” jellemezte. E korszak szerves része az első szerelmek időszaka, és a mozgalommal való egymásra találás teljes kibontakozása.
 A második etap az emberi kibontakozásom időszaka. Ebben a harmadban ért el a főiskola, az egyetem, a tudományos munka. Egy „nyúlfarknyi” időtartamban tanulhattam az SZKP KB Társadalomtudományi Akadémiáján, közös kutatásban vehettem részt a moszkvai pártfőiskola munkatársaival. Szakmunkásból ekkor lettem politikai munkatárs, vagyis ahogy baráti körben akkortájt cukkoltak, fizetett forradalmár lettem.
 A rendszerváltást korabeli szóhasználattal „ejtőernyősként” éltem meg. Szerencsémre adódott egy őszinte pedagógus, igazgató, aki dacolt az új elvárásokkal, és pedagógussá fogadott. Ezt követően húsz évig voltam munkatársa. Politizálásomhoz egyfajta sajátos hátteret biztosított. Ma is tisztelem bátorságáért, emberségéért, ügyszeretetéért.
 Harmadik korszakom a párt újjászervezésével kezdődik. Az akkor már MSZP-nek nevezett párt Oktatási Igazgatóságának taggyűlésén a termet egyedül hagytam el, közölve: én kommunista párt tagja vagyok, az új párt meg nem az! Később – akkori döntésemért – egyszerű emberektől sokszor kaptam elismerést. Zene volt füleimnek: Jóska, benned nem csalódtunk. Te nem cseréltél köpönyeget. A KB székházban néhányan pártot szerveznek. Hívtam őket, és máris tudtam, hová tartozom. Ebben az újjászerveződő „alakulatban” mások mellett szellemi mestereim, az Oktatási Igazgatóság nyugdíjas vezetői, Kovács Klári és Várkonyi György is ott voltak. Ez megerősített, tudtam, jó helyen vagyok. Decemberben a pártot újjászervező kongresszusi döntésnek részese lehettem. Egyik percről a másikra a KB-ban találtam magam. Néhány hónap alatt a párt döntéseit szervező pártmunkásból a párt politikáját formáló párttaggá válhattam. Még most is hihetetlen, hogy amit korábban elképzelhetetlennek véltem, az politikai felelősséggé vált. Új volt Grósszal és Berecz-cel egy sorban ülni, Thürmer Gyulával tegeződve beszélgetni. Új volt a hadsereg valamikori törzsfőnökének, Csémi Károlynak feladatot megfogalmazni, és látni, hogy egy tábornok is tud önzetlenül „mezei” párttag lenni. Mint ahogy az is új volt, hogy Berecz Jánossal együtt agitáltuk Farkas Bertalant zuglói lakásában képviselőjelöltség vállalására. Berci ekkor már nem emlékezett arra, kinek is tett jelentést hazaérkezését követően. Persze idővel Berecz is a visszaemlékezéseket író, semmiért felelősséget nem vállaló reklámpolitikus szerepét találta kényelmesebbnek.
  Belső tartásomat erősítette, hogy foghattam a ceruza végét a párt belpolitikai tézisei, illetve egy-egy kongresszusi dokumentum készítésénél. Mindig éreztem: a párton belül én a helyemen vagyok! Évszámra igénylik a véleményemet, melyek egy magas százalékos arányát a döntéselőkésztés folyamatában érzékelhetem. Ezt tekintem igazi megbecsülésnek. Ez adta és adja a párton belüli munkavégzés örömét, az elfogadottság nap, mint napi megjelenülését.
 Húsz évem kiemelkedő pillanatai voltak, mikor többször is képviselőjelöltté választottak. Naivan azt gondoltam, a polgári társadalom választási játékáról a tanult szakmámból adódóan mindent tudok. No, rádöbbentem: nem tudok mindent! Amíg beszélni kellett, amíg az elviség volt a kérdés, az mondom, könnyen ment. Amikor a jelöltséghez szükséges kopogtatócédulát kellett gyűjteni a tízemeletes házakban, akkor, amikor Pető Ivánnal, Dobos Krisztinával kellett tévévitát folytatnom, nos, az megmutatta, ez a pártmunka már nem a régi, kényelmes szint.
  A küzdelmes időszak ott Zuglóban, a végeken mindig a tartást adta. Azokkal dolgoztam együtt, azokkal róttam az emeleteket, akikben többségében nem csalódtam, akiknek a párt éppen olyan fontos volt, mint nekem, akik, ahogy korábban, ma is a párt „mezei” harcosai. Büszke vagyok a barátságukra.
 Csendes, de fontos pillanat volt a Semleges Magyarországért Alapítvány „gründolása”, és a NATO-ellenes akcióban való szerény részvétel.
  Másfelől ez a harmad számomra rakéta sebességű volt. Iszonyatos volt a tempó, ugyanakkor egy sor ellentmondást kellett megélnem. Még fel se ocsúdtam, mint KB-tag, már szemben is találtam magamat a dogmatikusok első támadásával, a párt elvialap-torzítási, illetve vezetés-átvételi kísérletével. Melós ösztönöm rögtön kiszúrta, az újjászervezést követően is van olyan KB titkárunk, aki a pártba a kispolgári nézetrendszert akarja becsempészni. És akkor jött a neheze. Küzdeni kellett. Nem tagadható, ez „harc volt”. Egy valamikori melósnak egy tüchtig értelmiségivel, vagy egy nagy tekintélyű korabeli külügyi munkatárssal kellett vitatkoznia. Ma is köszönöm valamikori professzoraimnak, adtak annyi muníciót, hogy bírtam az érvek csatáját.
 És a rakéta csak repült. Mire fordultam egyet, már kint is találtam magam Moszkvában. Az utolsó (kommunista) Pravda fesztiválján képviselhettem a pártot. Míg mi kommunistaként, addig Eötvös Pál – ahogy maga megfogalmazta – egy független napilap képviseletében volt jelen a „nagyhírű lap székházában”.
 Hasonlóan izgalmas volt az újjászervezett párt álláspontját Bonnban, az akkori Bundestagi Képviselők Házában tartott konferencián megfogalmazni. Gregor Gysi – a ma már magát reklámszempontokból baloldalnak nevező egykori kelet-német utódpárt, a tőkés rendszerrel tökéletesen megalkuvó pártjának akkori elnöke – igencsak csuklott, amikor egy meghívott magyar vendégtől a marxizmus következetes képviseletét hallhatta.
 Ha a saját legutóbbi húsz évemről egyetlen dolgot mondhatnék el, a húsz év cselekvését mondanám. Azt a húsz évet, ahol a tiszta emberi viszonyok számomra visszajöttek, és a napi valóságban érzékelhettem.
 Talán sikerült a magam szintjén hitelesíteni a biztonság, ingyen tanulás, a stabil munkahely, a kiszámíthatóság, a tervezhetőség gondolatiságát. Sajnos sokak feladták a becsületességet, munkaszeretetet, teljesítményt, adott helyzetben az áldozatvállalást. Ők mindezt nem is tagadják: ebből nem kérnek. Én az utóbbi húsz évben sem adtam fel. Lesz még tovább.

 HAJDU JÓZSEF