Az általános iskolák 8. osztályos tanulói számára készült az a történelem tankönyv, melyet Bencsik Péter és Horváth Levente Attila írt. Formájában szép kivitelű kötet, retrográd-nacionalista tartalommal. A lektorok között található Ormos Mária ismert historikus, hogy tekintélyével hitelesítse a tankönyv szellemét. Önkéntelenül is eszembe jut Klebelsberg Kuno, Horthy kultuszminisztere. Ő a szép tanodák egész sorát építtette fel, melyeknek tantermeiben azonban mérgező nacionalista oktatás folyt, a revíziós politikát alátámasztandó. A könyv előszavában – mintegy megfogalmazva a szerzők ars poeticáját – az alábbiakat olvashatjuk: „…a szovjet megszállás évtizedei következtek. A nép azonban felkelt a zsarnoki rend ellen, és 1956-ban néhány napra, majd 1990-ben végérvényesen lerázta az igát és megteremtette a szabadságot és demokráciát.”
 A napi politikai célokat szolgáló tankönyv minden részletére nem térhetek ki, csupán a frekventált események egy részének jelzésszerű bemutatására vállalkozom, hogy megvilágítsam azt a szellemet, melyet a szerzők nebulóink félrevezetésére, lelki deformálására alkalmaznak. (Az utcai események bizonyítják a torz magyarságtudat kialakításának következményeit.
 A tankönyvírók nagy teret szentelnek a Szovjetuniónak. Keveset foglalkoznak azonban az elért gazdasági, szociális és kulturális eredményekkel, inkább a terrort, a Sztálin ellenfeleivel való leszámolást, az éhínséget, a hiánygazdaságot hangsúlyozzák drámai színekkel. Ez a módszer a szocializmus lejáratására irányul.
 A hitlerizmust elítélik ugyan, de nem mulasztják el felvázolni azt a hatalmas építőmunkát, melyet a rezsim fennállása alatt folytattak, a hadicélok infrastruktúrájának megteremtése érdekében. A müncheni megállapodással csak „szőrmentén” foglalkoznak, annál többet a német-szovjet paktummal, a mai szovjetellenes interpretáció szerint. A hitleri és sztálini diktatúrák analógiájának sztereotípiái megfelelnek a jelen politikai elvárásoknak.
 „A Tanácsköztársaság szovjet mintára bevezetett vörösterror volt. A Lenin-fiúk gyakran köztörvényes gyilkosságokat is elkövettek.” Szinte szó sem esik a munkáshatalom történelmi vívmányairól, eredményeiről, a Vörös Hadsereg honvédelmi harcairól. Természetesen nem szólnak a nagytőkések és nagybirtokosok antikommunista áskálódásairól sem.
 A Horthy-rendszer igazi jellegét elhallgatják, s csak ellenforradalmi rezsimről beszélnek, amelynek nem adnak pejoratív értelmezést. Nem szólnak a fehérterrorról, kommunistákkal, szocialistákkal, demokratákkal szembeni „megkülönböztetett” bánásmódról, hallgatnak a megoldásra váró fő kérdésekről: demokrácia, választási törvény, földreform. Gömbössel összefüggésben nincs szó a hitlerizmussal való rokonszenvéről és módszereinek kopírozásáról sem.
 Viszonylag széleskörűen foglalkoznak az antiszemitizmus kérdésével, de sok vonatkozásban leegyszerűsítenek: nem válaszolnak arra, miért foglalkoztak a zsidók a középkorban elsősorban pénzügyekkel és kereskedelemmel, nem mutatják ki az antiszemitizmus és az osztályharc összefüggéseit. Leírják, bár nem igaz, hogy Horthy önszántából állíttatta le a budapesti zsidóság deportálását. A nyugati tekintélyek ilyetén figyelmeztetései fel sem merülnek.
 Elhanyagolják a hazai ellenállási mozgalom tárgyszerű bemutatását. Csak Bajcsy-Zsilinszky Endréről tesznek említést, mintha Rózsa, Schönherz, Ságvári és a partizánmozgalom nem is létezett volna. A kormányzó kiugrási kísérletét nemzeti hőstettnek minősítik.
 A felszabadulással kapcsolatban a jobboldali frázisokat használják: „újabb megszállás”, kifosztották az országot, megerőszakolták a nőket – Horthy negyedszázados katasztrófapolitikájáról, felelősségéről nem tesznek említést.
 Megkérdőjelezik a népi demokrácia demokratikus jellegét. A pénzügyi stabilizációt a kisgazdapárt érdemének tekintik. A szocialista éra legjelentősebb „vívmányát” a kommunista terrorban, a hiánygazdálkodásban, éhínségben látják. A diktatúrát túldimenzionálják: bebörtönözték azt, aki nem éltette Sztálint. Az iparosításban nem a technikai előrehaladást, hanem a túlzásokat, s azok negatív hatását domborítják ki. A termelőszövetkezetek nemzetközileg elismert eredményeiről nem tesznek említést.
 Mitizálják az 1956-os „forradalmat”. Szerintük, ha történtek is atrocitások, az az ÁVH műve volt. Az ellenforradalom leverését követően megfélemlítést célzó megtorlásokat alkalmaztak. A kádári konszolidációt, az életkörülmények javulását, a politikai légkör enyhülését nem tagadják, de bagatellizálni próbálják. Gúnyolódva szólnak a pozitívumokról: gulyáskommunizmus, fridzsider-szocializmus. Szerintük a „3T” egyetlen engedélyezett művészi irányzata a szocialista realizmus lett. Jó kérdés, hogy mikor jelent meg annyi Jókai, Móricz, Kosztolányi regény és film, mint akkor? Elismerik ugyan, hogy Kádár János alatt valamelyest liberalizálódott a politikai légkör, de csak a „tábor” relációjában.
 A nyolcvanas évek közepén – a Szovjetunió gyengülése miatt – csökkent a Moszkvától való függés. Az adósságcsapda növelte a nyugat befolyását. Ezt a szervezkedő és erősödő ellenzék kihasználta. A párton belül is aktivizálódott a „reformkommunista” irányzat. 1989-1990 között győzött a rendszerváltás.
 A folyamatot tárgyalásos forradalomnak nevezték. Gyökeres politikai és gazdasági változások következtek be, „elbukott” a „pártállam”. Demokratikus átalakulásról írnak, de nem szólnak a kapitalizmus restaurációjáról. Létrejött „minden világok legjobbika”.

HEGEDŰS SÁNDOR