Aktuális Cikkek
 

VÉLEMÉNY

Az én húsz évem – Fogarasi Zsuzsanna

 

A Szabadság a Munkáspárt 20. születésnapja alkalmából sorozatot indít „Az én húsz évem” címmel. A Munkáspárt története – közös harcunk históriája. Nagygyűlésekről, felvonulásokról és választásokról éppúgy szól, mint a mindennapi munka, a szórólapozás, a kopogtatócédula-gyűjtés vagy akár csak egy piaci beszélgetés „apró” pillanatairól. Várjuk mindazon párttagjaink írásait, akik úgy gondolják, hogy a Munkáspárt közös kincsévé tennék az elmúlt húsz év számukra fontos, emlékezetes pillanatait. Ezúttal Fogarasi Zsuzsa emlékeit idézzük fel.

Pontosan 20 éve élek Magyarországon. Egy virágzó, vidám országba érkeztem. Húsz esztendő alatt megtapasztalhattam, hogyan épül le a gazdaság, és a bankok szaporodásával egyenesen arányosan hogyan nő a hajléktalanok és munkanélküliek száma.
 Borzalmas erkölcsi és gazdasági válságba sodorták az országot a különböző színekben feltűnő jobboldali kormányok.
 Kezdődött az Antall-kormánnyal, amely megindította a lavinát. Akkoriban erős volt a kommunistaellenes hangulat. Emlékszem a hisztérikus budai dámákra, az elborult agyú szélsőjobboldali gengszterekre, akik habzó szájjal ordították meg nem gondolt agymenéseiket. Voltak a városban helyek, amelyeket célszerű volt elkerülni. Persze akkoriban ezek a csoportok tetszhalott öreg nyilasokból álltak. Felesleges volt őket komolyan venni.
 És persze ezek mögött ott álltak az árulók, a szocialista párt tömött zsebű funkcionáriusai jajveszékelve, de semmit sem cselekedve. Őket is támadták keményen. Akkoriban nevezték el “ezeket” többedszerre kommunistáknak. Ez nekem sem tetszett, mai napig sok gondot okoznak a becenevükkel.
 Az MSZMP-t is körbejártam, majd a későbbi Munkáspártba léptem be 1994-ben. Igen óvatos lépéseket tettem, mert neveltetésemből eredően óvakodtam az opportunista, revizionista csoportosulásoktól. Végül meggyőződtem arról, hogy ez az igazi kommunista párt, mentes a felesleges sallangoktól.
 Az ország morális helyzete gyorsan romlott, és megfigyeltem az igénytelenség térhódítását is, öltözködésben, kultúrában, étkezésben, de még az építkezésben is. Gondoljunk a bevásárlóközpontokra és környezetükre. Borzalmasak! Tőlünk, magyaroktól, európaiaktól, ázsiaiaktól ez távol áll. Az USA-ból importált monumentális ostobaságokat valakiknek alapvető érdekében állt elültetni Magyarországon. Anyagi érdekből természetesen, ami mindent felülír. Ez érvényes másra is. A szocializmus idején volt jó magyar cipő, jó magyar kolbász, jó magyar filmek, jó magyar egyetemek. Ezek egyre inkább háttérbe szorultak a külföldi – jórészt silány – termék megjelenésével. Minél több televízióadót indítottak be, annál rosszabb, hígabb műsorokat nézhettek az emberek. Elég gyorsan hozzászoktatták a népet arra, hogy jó neki ez is. Ezt a folyamatot végigélve, egyik megdöbbentő eseményt a másik után szörnyű volt, nem csak számomra, hanem minden dolgozó ember számára is.
 A Munkáspárt végig a kapitalizmust ostorozta, egyetlen magyarországi pártként. Rendezvényei valódi forradalmi hevülettel söpörték végig a főváros utcáit. Ennek ellenére a tőkés agymosás használt, és a Kádár-nosztalgiában élő emberek is rendszeresen elmentek szavazni egy tőkés pártra, az MSZP-re, amit ma már értetlenül figyelek.
 Huszonegy esztendős voltam, mikor az első Kádár-megemlékezésen részt vettem. Akkor radikális, durva bekiabálások is elhangzottak. „Kötelet!” – kiabálta mellettem egy elbocsátott fiatal ózdi munkás. Nagyon nehezen fértem az Elnökhöz egy aláírásért – amit se előtte, se utána, senkitől sem kértem. Ez az autogram ma is megvan, mint egy harc kezdetének gyújtópontja. A rendszerrel együtt a baloldali emberek egy része is konszolidálódott, ami nem tett jót a kommunista mozgalomnak. Belesimultak a szocialista pocsolyába. Ez – a tőkés szemétkedéseknek köszönhetően – mára felszakadozott. Bebizonyosodott Thürmer Gyula igaza.
 Munkahelyeimen is megtapasztalhattam az amerikanizálódást. Ha kellett, megfogták a munkást, aztán mikor teltház lett, akkor egyre inkább a „Ha nem tetszik, el lehet menni!” szlogen harapózott el. Ezzel ma is mindent le lehet nyomni a dolgozó torkán. Minél nagyobb a munkanélküliség, annál inkább lehet éreztetni, hogy a munkás senki, aki a tulajdonos kegyeitől, hangulatától függ. A szocializmusban joggal elkényelmesedett szakszervezetek pedig vagy nem tettek semmit, vagy jól megfizetett vezetőkkel az élükön megalkudtak a tőkésekkel. Mikor jutunk el arra a pontra, ahol nyugaton tartanak, például Franciaországban a CGT? Nálunk a munkásság nem tanult meg osztályharcos aggyal gondolkozni. Még a “kispolgári forradalmiság” is későn jelent meg, és a jobboldalon landoltak a hasonló gondolkodásúak. A kommunisták feladata, hogy a munkást kizökkentsék lehetetlen állapotából, segítsenek átlendülni a holtponton.
 Demokrácia! Hát ezt jól megkaptuk! A valóságban maszlag, amivel sakkban lehet tartani a népet, mert ha nem ide vagy oda szavazol, jönnek a különböző színű diktatúrák és szörnyűségek. Az ide-oda szavazások eredménye: a tőkés diktatúra, a tomboló gátlástalanság. Egy nyugdíjas vagy egy biztos jövedelemmel rendelkező ember kívülről szemléli az eseményeket. Megvan a fix jövedelme, ha kevés is, de él valahogy. Akkor döbben rá a rendszer tarthatatlanságára, ha ezt elveszíti, esetleg a családban valaki munkanélkülivé válik, képtelen fizetni a hiteleit, és ami a legrosszabb, a villanyt, a gázt, a fűtést. A kommunisták értik ezt a helyzetet, nyitott szemmel járnak és látják, ami nagyon is látható: a lerobbant, hajléktalanokkal zsúfolt, egyre élhetetlenebbé váló országot. Demokráciáról szó sincs, bár mindenféle ostobaságot lehet írni és kiabálni, de a kapitalizmust alapjaiban támadni kockázatos. Lehet Marxot idézni, de ez nem kap nyilvánosságot. A média kulcsra zárja kapuit és teleaggatja szellemi bóvlival.
 A rendszerváltás szlogenjeinek ellenkezője történik minden területen. Egymilliószor elmondták, hogy milyen jó lesz az “életminőség”. Helyette belezuhantunk egy kacatokkal tömött szemetesgödörbe. A kék bürokraták mondják meg, hogy kell disznót tartani, és mit ehetünk, mit nem. Azt kell vennem a pénzemből, ami a szomszédnak jó. Ha nem így teszek, akár iszlám fundamentalista is lehetek. Na és ehhez jönnek a sötét hírek, a titkok különböző mocskos dolgokról, amiben szégyenszemre hazánk is részt vesz. A Varsói Szerződést felváltotta egy USA-hoz tapadó katonai banda. Egy olyan nagyhatalom csatlósai lettünk, amely fittyet hány az emberi jogokra, náci módszerekkel kínoz ártatlan embereket és a terrorizmus rémével riogat. Ezt a bugyuta, de hatásos eszmerendszert mindig felturbózza, hol egy háborúval, hol vádaskodással, most épp egy fekete elnökkel. Elfogadhatatlan, hogy Magyarország részt vesz ilyen brutális kalandokban. Egyre közelebb kerülünk a durva módszerekhez. Idehoznak egy szerencsétlen palesztin foglyot, aki okkal gyűlöli az USA-t, így az ország a terroristák célpontja lesz, és rémmesékkel is félelemben lehet tartani embereket. Ezt szabadságnak és demokráciának nevezzük? Az ország függ az IMF-től, meg ki tudja még kitől, mi meg függünk a hatalom félművelt uraitól.
 Az embernek az tetszik, amire szoktatják. Leszoktatják az olvasásról. Nincs idő Dosztojevszkijre, Móriczra, Leninre, színházra, mert kultúrapótlék van. Csak ülsz a tévé előtt és nézed a szemetet, kakasnak érzed magad a szemétdombon, de az sem vagy. Csak a madzagot kellene elvágni, és az egész bábjáték semmivé válna. A beetetés rövid ideig hat, aztán jön az éhség, elfogy a csali és kezdődik elölről a világtörténelem. Új szereplőkkel, új hadviseléssel.
 Kezdődnie kell, ha életben akarunk maradni, márpedig az életösztön erősebb a halálösztönnél. Hitlert is sokan támogatták, de mikor látták felszállni a füstöt, ellene fordultak.

FOGARASI ZSUZSANNA

Hit, tudás, kommunizmus –
in memoriam Baranyai Pál

1932-ben, nagyon szegény család hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Korán megtanulta a nélkülözések mellett, hogy a sorsát csak önmaga tudja megváltoztatni. Ebben édesapja példát mutatott, meggyőződéses kommunista volt. A tehetséges és okos fiúnak a családi indíttatás egész életére meghatározta pályáját.

Vállalta és tette, amit édesapja elkezdett. A felszabadulás után kitárult előtte a világ. Elérhető közelségbe került mindaz, amiért elődei, édesapja és családja küzdött. Tizenhat évesen lett a kommunista párt tagja.

Munkásként kezdte életét, a Kőbányai Cipőgyárban kitanulta a szabász szakmát, politizált, dolgozott a közösségért.

Az ellenforradalom Kőbányán érte, röplapokat nyomtattak, dolgoztak éjjel-nappal. Hite, meggyőződése soha nem rendült meg. Hitt a közösség erejében, bízott a szocializmus ügyében. Elsőként jelentkezett az újonnan alakuló Munkásőrségbe. A konszolidáció éveiben is elkötelezetten állt a párt szolgálatára. 1959-től a Kőbányai Pártbizottság munkatársa. Munka mellett tanult. 1972-ben a Pécsi Jogtudományi Egyetemen doktori címet szerzett. A párt támaszkodott tehetségére, beiskolázták és elvégezte az SZKP 3 éves főiskoláját is.

Főiskola után üzemi PB-titkár, majd a kőbányai pártbizottság ideológiai titkára lett. Tudása, elméleti felkészültsége példaértékűvé vált. 1981-től az EKA gyár igazgatója.

1990-ben vonult nyugdíjba, amikor a néphatalom ismét veszélybe került. Az első pillanattól tudta, hogy cselekedni, tenni, dolgozni kell. Kőbányán élére állt az MSZMP újjászervezésének. Az újjáalakult MSZMP Kőbányai Szervezetének első elnöke, vezetője volt. Tagja lett a párt Központi Bizottságának. A felkészült, elkötelezett vezető az aprómunkában is robotoló ember volt. Pártmunkájában hű társa, elkötelezett segítője volt felesége. Maradandót alkottak, hasznos munkát végeztek Kőbányáért, a kőbányai kommunista közösségért. Munkásságát számtalan kitüntetéssel ismerték el, de legbüszkébb a Munkáspárt aranyjelvényére volt.

Dr. Baranyai Pál életútja példaértékű minden kommunista számára. Olyan ember távozott közülünk, aki mindig azt tette, amit tudatosan vállalt, és amit lelkiismerete diktált.

Emlékét megőrizzük!