Mindannyiunknak vannak emlékei, élményei a pártéletünk húsz évéből, kinek több, kinek kevesebb. Szerencsére nekem elég sok jutott. Sok szép emlékem van, de van rossz is. Most visszagondolva csoda, hogy élünk. Hiszen annyi sértés ért bennünket, a suttogó megjegyzések, s hadd’ ne soroljam itt fel, hogy milyen durva szavakat vágtak dühödt pofával hozzánk.
 Az én húsz évemről tanúskodjék most néhány feledhetetlen eset.

***

A Blaha Lujza téren Darvai Bélával ragasztottunk plakátokat a villanyoszlopokra, eléggé kellemetlen volt az idő. A felszerelésünk egy vödör tapétaragasztó, egy szatyor plakát és két, másfél méter hosszú rúd volt, amivel a plakátokat fel tudtuk helyezni az oszlopokra. Egyszer csak azt mondja Béla, hogy „Nézd már, a villamosmegállóban egy lány néz felénk és mosolyog”. Odanézek – látom, hogy egy nő szürke kabátban, kapucnival a fején tényleg mosolyog. Már nem emlékszem, melyikünk mondta halkan, hogy biztos lökött szegény. Mert akkoriban igen gyakran elmondtak minket mindennek, és nagyon különösnek tűnt az, hogy valaki kedvesen mosolyogjon ránk. Már nem is feltételeztük, hogy valaki őszintén teszi. Ha jól emlékszem, a következő nap valamilyen tanácskozás volt a Köztelek utcai székházunkban, ahol mindig felmentem az emeletre. Ahogy megyek fölfelé, visszanézek, onnan be lehetett látni az elnök titkárságára. Meglepődve láttam, hogy ott van az a kislány, aki mosolygott ránk. Kiderült, ő Botta Melinda, ma is aktív elvtársnőnk. Visszafordultam, és elmondtam neki őszintén, hogy mit gondoltunk, s azt is, hogy mi volt az oka. Ez a kis történet is feledtette velünk a sok durvaságot. Hát el lehet ezt felejteni? Különösen úgy, hogy azóta is, akárhol találkozom Melindával, mindig mosolyogva jön felém.

***

Fáni Lajossal a körúton kezdtük a plakátragasztást, akkor már a Baross utcában volt a központ. A tervünk az volt, hogy elmegyünk az Üllői útig, onnan vissza a Blaha Lujza térig, majd vissza a Baross utcáig. Amikor az Üllői út sarkán befejeztük a ragasztást, úgy tíz méter távolságból már a Corvin mozitól kísért minket egy férfi. Ezután az aluljárón átmentünk a túloldalra, a pasi jött utánunk. Azt mondja Lajos, hogy hagyjunk ki egyet. Jó – mondtam én, s elindultunk. Erre elkiáltotta magát a férfi: „Na! Egy már kimaradt!” – mondta kárörvendve. Kimaradt az a jóltudodki! – válaszoltam én, visszamentünk, s az oszlop mindkét oldalára ragasztottunk egy-egy plakátot, jó feltűnően, és mentünk tovább. A férfi már nem követett bennünket.

***

A Kisstadionban volt egy nagy rendezvényünk, amihez a Keleti előtt lévő aluljáróban a betonkoszorút raktuk körbe nagyméretű plakátokkal. Akkor Darvai Bélával voltam, ott is megállt egy férfi úgy tízméternyire, s folyamatosan szövegelt, tette a különböző sértő megjegyzéseket. Figyelj Béla – mondtam – ha közelebb jön, szólj, a presszóból a pincér kinn áll, és azt várja, mikor lesz a balhé. Végül a balhé elmaradt, mi nem szóltunk semmit, akármit mondott, a fickó lassan megunta, s odébbállt. Mondanom sem kell, mennyire bosszantott – mégis mi jártunk el emberként.

***

Gál Jánossal voltunk a legveszélyesebb helyzetben. A Harminckettesek terén felragasztottunk egy plakátot, mire odajött három nagydarab ember, és ott, a szemünk láttára tépték le, közben pedig olyan megjegyzéseket tettek, hogy csak néztünk egymásra. Nem hiszem, hogy túl sok kellett volna nekik, hogy ne csak a plakátot tépkedjék… Azt mondja János: gyerünk át a szobor előtti padra, üljünk le, és várjunk, amíg elmennek. Úgy is lett, s mi folytattuk a ragasztást. Ilyen és ehhez hasonló esetek történtek számtalanszor, kopogtatócédula-gyűjtéskor is. Sebaj, túléltük!

***

A legnagyobb eredménynek talán azt mondhatjuk, amikor sikerült képviselőt bejuttatni az önkormányzatba. Ez volt Szerényi Győző. A kopogtatócédulagyűjtésben a legjobb teljesítményt ekkor értem el, 511 darabot szedtem össze. Akkor még majdnem minden házba akadálytalanul be lehetett menni, és akkor határoztam el, hogy minden lakásba becsengetek. Ahol volt lift, ott felmentem a felső emeletre, és úgy jöttem ki a toronyházból is, hogy 25-30, néhol negyven cédulát is sikerült gyűjteni. Akkoriban a cigány lakosság sokkal szolidárisabb volt velünk, több család is volt, ahol 8-10 cédulát is adtak. És ők soha nem beszéltek velem csúnyán. Hálás szívvel emlékezem a kismamákra, a gyerekeiket nevelő anyukák nagyon jólelkűek, és az idős emberek nagy többsége is. Soha sem mondtak nemet sértően. Ezúton is köszönetet mondok nekik, és mindazoknak, akik segítették munkámat.
 Így visszatekintve küzdelmes volt ez a húsz év, de van sok szép emlékünk is, az együttlét az ünnepeinken, a munkában, a szórakozásban, s a különböző rendezvényeinkre is szívesen gondolunk. Ez önmagában is eredménynek mondható. S nem utolsó sorban: még mindig itt vagyunk, dolgozunk, tesszük, amit tennünk kell!

Ne feledjétek: emlékezni csak a szépre érdemes!