A párt megalakulásának 20. évfordulójához közeledve, olvasva a visszaemlékezéseket, nosztalgiázásba estem én is. Nem nagyon gondol az ember – legalábbis én – visszafele, inkább a jelen és a jövő foglalkoztatja. Az ünnepi készülődés most is a munkára serkent inkább, hiszen tisztes eredményt kell elérni a választásokon, és inkább ezzel kell törődni.
 De az emlékezés erőt ad, mert nehezebb helyzetekben, még ha fiatalabban is, megvédtük a pártot, megtartottuk erőnket, hiszen indulásra készülünk a 2010-es választásokon, és ami nem mellékes: megedződtünk, és már puszta létünk is tekintélyt ad az emberek között.
 Hogyan is volt? Az eltelt 20 év számomra családi tragédiáktól volt terhelt, melyeknek átvészelésében – most így visszanézve – tulajdonképpen a párt segített. Azzal csupán, hogy nem hagyott a „bánatban elmerülni”, mert mindig feladatot adott, és így nem volt időm magamon sajnálkozni.
 Résztvevője voltam a 89-es kongresszusnak, de ott már jeleztem a küldöttségvezetőnknek: az új pártnak nem kívánok tagja lenni. Itthon még jelölni akartak az új párt városi vezetésébe, de visszautasítottam. Ezzel egy időben a megmaradt MSZMP kiszorult a régi pártszékházból, és Dezamits Imre bácsi – aki még mindig a pártunk tagja, és ezúton is szeretettel köszöntöm –, hozzám fordult, hogy az általam vezetett iskolában adjak helyet az összejöveteleknek. Ameddig én voltam az igazgató – mert aztán nemkívánatos lettem – iskolánkban gyűléseztünk. Sok barátságtalan tekintetet kaptunk.
 Sokszor gondoltam arra, hogy tanítványaimnak abban az iskolában hogyan tanítottam a szocializmus és a kapitalizmus lényegét, különbözőségét. Hogy a kizsákmányolás, a munkanélküliség, a szegénység fogalmait elméletileg hogyan „kóstolgattuk”, hiszen még nekem sem kellett azokat megtapasztalni. Most meg beleszakadtunk ebbe az ocsmányságba, és a napi megélhetésért kell küzdeni. Érdekes „folyamat”: tanítani – megélni – harcolni ellene. Megható volt számomra, hogy 70. születésnapomon a Központi Bizottság ülésén köszöntöttek. Arra gondoltam, hogy 20 évvel ezelőtt is köszöntöttek – ma is őrzöm a levelet – de az akkor más volt, nemcsak azért, mert fiatalabb voltam. 1989 októberében már nagyon feszült-ideges volt a hangulat. Az 50-et még a szocializmusban éltem meg, a 70-et pedig a kapitalizmusban.
 Milyen érdekes az ember élete. Ahogy most így emlékezgetek, arra jövök rá, hogy családi tragédiáim ellenére több a kellemes és örömteli harcos élményem az elmúlt húsz évben, mint volt azelőtt. Persze ennek okai között az is megtalálható, hogy a rendszerváltás előtt, a szocializmusban könnyebb volt, jobb volt, és az ember a harcokra, arra emlékezik jobban, amiért meg kell, kellett küzdeni. És ez utóbbiból van több a mögöttünk hagyott két évtizedben.
 A kronológia nem biztos, hogy jó, de a lényeg nem is a sorrenden van, azt gondolom.
 Jó visszagondolni arra, hogy Győr-Moson-Sopron megyében mindig sikerült az országgyűlési választásra minimum a listát megállítani, annak ellenére, hogy ez a megye fokozatosan egyre inkább jobbra tolódott. Élenjárók voltunk a fiatalításban, megyei elnökként ezt a párt jövője szempontjából alapvetőnek tartottam mindig, és így gondolom ma is. Jó hírünk volt győri fiatalok pártba hozatalával, a 2006-os választásokon valószínűleg a mi megyénk 7 választási körzetében voltak az ország összes képviselőjelöltjei közül a legfiatalabb jelöltek. Ma is sorainkban vannak, sajnos már többségükben nem olyan aktívak. Pedig 2004-2005 tájékán, amikor bekerültek a pártba, egy részüknek az elnök adta át a tagkönyvét olyan győri taggyűlésen, ahol az 50 fős terembe nem fért be a tagság, és több idős párttagunk könnyeket ejtve üdvözölte a fiatalokat a pártban. Sok akciót szervezetek, plakátolásokat, szórólapozásokat, tiltakozásokat. Nagyon szerettem velük ezeket a programokat - akciókat megbeszélni. 2004-ben Londonban voltunk a győri fiatalokkal, mikor már belső villongások voltak a pártban. Erre az időre esett, hogy ezek a fiatalok – ekkor már a győri szervezet vezetőiként – elsőként ítélték el terjedelmes nyilatkozatban a Vajnai-féle csoport szakadár, opportunista tevékenységét. Vajnai ekkor még alelnöke volt a pártunknak. Engem Londonban arra akart rávenni, hogy tiltassam le A Szabadság akkori szerkesztőségénél a nyilatkozat megjelentetését. Természetesen nem tettem meg.
 A kórházprivatizáció elleni aláírásgyűjtés időszakában járt az elnök a jóhírű kapuvári kórházban. Ezt az intézményt valamikor közadakozásból a kapuváriak és környékbeliek pénzéből építették – sajnálatos, hogy mára ez is a „reform” áldozatává vált. Ebben a kórházban olyan szeretettel fogadták az elnököt, hogy a programban nem is tervezett módon minden osztályt megtekintettek vele, szinte leállt a gyógyító munka, mindenki látni akarta, meg akarta érinteni. Emiatt majdnem lekéstük a sajtótájékoztatót, mely a kórház és rendelőintézet előtt volt, ahol aláírásgyűjtés is folyt közben. Hasonlóan jó érzés volt Mosonmagyaróváron a tejgyári látogatás, vagy a TV-interjúk, de a győri megyei kórház is szeretettel és nagy előkészületekkel várta a Munkáspárt elnökét.
 A bőrömből tudtam volna kiugrani örömömben, amikor több év után végre összehoztuk Szombathelyen a pártszervezetet középiskolás diákok részvételével, és a hírt megjelentettük a megyei újságban. Ezek a szombathelyi srácok röplapokat készítettek és a piacon osztogatták: „Van kommunista párt Szombathelyen is!” Tudom, hogy másutt is hasonló eredmények vannak. A nehézségekről most nem beszélünk, ünnepre készülünk. Mindenütt elmondhatják: elismertségünk nőtt, az emberek egyre többen fogadják el politikánkat, értenek velünk egyet. Ezek a visszaemlékezések adjanak mindannyiunknak erőt ahhoz, hogy most már szavazatokban is megmutatkozzon a létezésünk, és érjünk el végre olyan választási eredményt, amire felkapják a fejüket az emberek, és bebizonyíthassuk, hogy mások vagyunk, mint a mostani hatalom.

SIPŐCZ SÁNDOR