A TISZATÁJ-ÜGY
ÉS A MAGYAR GLASZNOSZTY

Húsz esztendővel ezelőtt, 1989. február 16-án az MSZMP Csongrád megyei bizottsága úgy határoz, hogy rehabilitálják a Tiszatáj című irodalmi folyóirat két és fél évvel korábban elbocsátott szerkesztőit. Az ügy történelmi méretekben nézve jelentéktelen, de világos tükre annak, ahogy a kormányzó MSZMP a nyilvánosság, a magyar glasznoszty jelszavával 1988 őszétől felszámolja nem csupán a kádári időszak örökségét, de magát a pártot és a szocializmust is.

1956 VERSBE FOGLALT ÚJRAÉRTÉKELÉSE

A pártbizottság első titkára ekkoriban Vastagh Pál, 38 éves jogász. Vastagh a Békés megyei Nagyszénásról származik, egyetemi és KISZ-karrier áll mögötte, mielőtt az 1988-as nagy kádermozgások során elfoglalja az MSZMP Csongrád megyei vezetőjének székét. Az MSZMP-t szétverő reformkörök egyik támogatója, így aktív szerephez jut a rendszerváltás után is. A Horn-kormányban igazságügyi miniszter, 2007-től pedig nagykövet Kanadában.
  A Tiszatáj-ügy 1986 júniusában indul, amikor a Szegeden kiadott irodalmi lapban megjelenik Nagy Gáspár néhány verse, köztük „A fiú naplójából” című is. Nagy Gáspár nem egyszerűen egy 37 éves költő, hanem közéleti személyiség. Néhány évig az Írószövetség titkára, majd a Bethlen Gábor Alapítvány titkára. Az pedig nem más, mint „a térségben elsőként létrejött legális új polgári összefogás”, ahogyan ma is olvashatjuk a honlapjukon. A vers teljesen nyilvánvalóan 1956-ról szól, és a polgári irodalomtörténet ma is az 1989-es ellenforradalom egyik szellemi előkészítőjeként ünnepli: „... és a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg susog a homály követeinek útján s kitünteti őket lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn...”  A vers más időben talán nem vált ki politikai reakciókat, de ne feledjük: 1986-ot írunk. Éppen harminc éve ment végbe az ellenforradalom, és időközben külföldön és idehaza megindul egy új ellenforradalom szervezése.

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1986. július 1-én dönt arról, hogy a Tiszatáj ebben a formában nem jelenhet meg. A szerkesztőbizottság olyan tagjai ellen, akik az MSZMP tagjai, a Csongrád megyei bizottságnak fegyelmit kell indítani. A vezetés ülésén vita van, de Kádár nyugodtan utazik szabadságra, mondván: vita eddig is volt, a pártvezetés és a párt egységes. Hamarosan kiderül azonban, hogy nem így van.

KÁDÁR DÜHÖS

A Csongrád megyei pártbizottság felemásan hajtja végre a határozatot. Ugyan fölmentik Vörös László főszerkesztőt, de nem tartják indokoltnak a lap megjelenésének szüneteltetését. Az ügyet elkenik azzal, hogy kijelentik: maradjon irodalomközpontú a Tiszatáj, erősíteni kell a társadalomtudományi irányultságot és a helyi jelleget is. Az egész ügyet értelmiségi összezördülésnek fogják fel, úgy kezelik, mint bármikor a békés esztendőkben. Senkiben sem merül fel, hogy egy ellenforradalom szellemi előkészítésével állnak szemben. A pártbizottság első titkára ekkor Szabó Sándor, a megyei tanács korábbi elnöke, aki 1985-ben a megye legendás és keménykezű vezetőjétől, Komócsin Mihálytól veszi át a hatalmat. Szabónak nincsenek osztályharcos tapasztalatai, ellenben tetszik neki az első titkárság. Úszik az árral. A megyei pártszervezet ellenállása már önmagában is rossz jel, de még rosszabb, hogy a területért felelős központi vezetők is félvállról veszik az ügyet. Nem akárkikről van szó. A csúcsvezetés ideológiai főnöke Berecz János. A kulturális ügyekért Pál Lénárd KB-titkár és Radics Katalin, a KB osztályvezetője felel. Pál Lénárd, aki ekkor már 61 éves, nem politikus, fizikus, az MTA tagja, alapvetően becsületes, de politikai kérdésekben naiv ember.
  Az ügy azonban nem áll meg Csongrádban. Mintha valahonnan szerveznék az ügyet, még júliusban, tehát a nyári vakációk kellős közepén 32 író követeli az Írószövetség választmányának összehívását. Az aláírók nevei sok mindent elárulnak. Köztük van Csurka István, a MIÉP későbbi elnöke. Göncz Árpád, aki az SZDSZ-ből kerül majd a köztársasági elnöki palotába. Itt van Csoóri Sándor, a nacionalista ellenzék egyik meghatározó figurája. De közöttük van Jókai Anna is, Kossuth-díjas író, a rendszerváltási időszak egyik ismert szereplője. Az ügy ezzel országos politikai problémává dagad.
  Kádár dühös. Ő pontosan emlékszik arra, hogy 1956-ban is az Írószövetség lázadásával indultak el az ellenforradalmi események. Az írók, akik mindent megkaptak a szocializmus évei alatt, és hála a kádári kultúrpolitikának, sokkal nagyobb szabadságot élveztek, mint kollégáik bármelyik szocialista országban, most ismét lázadnak. Pontosan tudják ők is, Kádár is, hogy nem egy folyóirat betiltása a lényeg, hanem 1956 újraértékelése. A folyóiratot lehetne engedélyezni, de 1956-ot nem lehet átértékelni. Ez az a határ, amit a szocialista rendszer nem léphet át.
  Kádár dühös azért is, mert először érzi: cserbenhagyják. A Politikai Bizottságban vele együtt ülő elvtársai hagyják cserben. Kádár tudja, hogy életkora, egészségi állapota miatt rövidesen távoznia kell, de a hatalom átadását, a személyek kiválasztását ő akarja levezényelni. A Politikai Bizottságban ott van mindenki, akire számíthat, s most csalódnia kell. Kádár szeptemberben visszatér szabadságáról, és talán utoljára rendet tesz a Politikai Bizottságban. Kádár kemény hangon elmagyarázza politikus társainak, hogy a tőkés Egyesült Államok kettős politikát folytat a szocialista Magyarországgal szemben. Az egyik oldalon kedvesek a kormányhoz, a másik oldalon támogatják a szocializmus ellen fellépő erőket. „Nem tudom, hogy hány embert sorolunk be ebbe az ellenzéki, ellenséges csoportba”, mondja, de hiba lenne mindet CIA-ügynöknek tekinteni. De ugyanilyen hiba nem észrevenni, hogy „van politikai összefogás, szervezett együttműködés a CIA és az itteni ellenzéki, ellenséges erők között”. Világos beszéd az is, amit ezután mond: „Mindenféle politikai, gazdasági, társadalmi gondjaink mellett megengedhetetlennek tartom, hogy engedményeket tegyünk az ellenzék legalizálása területén. Mert az is céljuk, hogy félig-meddig legalizálják, és tárgyaló partnerként elismertessék magukat”. Tessék csak belegondolni, hogy alig három év múlva a Grósz-vezette MSZMP már a legalizált ellenzékkel ül majd le tárgyaló asztalhoz. Kádár világosan megmondja, hogy harcolni kell, ha meg akarjuk védeni a szocializmust: „Ütközni kell, ha kell! Nekem ez a véleményem. Az ütközés már elkerülhetetlen. Tudatosan próbálgatják, hogy hol a határ, és provokálnak bennünket, mert tudni akarják, hogy meddig mehetnek el”.
  Kádár kitér arra is, hogy az Írószövetségben az egész ügyet Kádár érzékenységének számlájára írták. „Én nagyon érzékeny vagyok a szocializmus ügyében, a népi demokratikus hatalom ügyében, a társadalmi rendszer ügyében” – mondja a vitában. Kádár határozott fellépése nyomán a Politikai Bizottság elmarasztalja a Csongrád megyei vezetést és tulajdonképpen a vezetés ingadozó tagjait is.

A PÁRT ,,KÁDÁRTALANÍTÁSA"
ÉS A SZELLEMI ELLENFORRADALOM

1988 májusában Kádár János távozik a párt éléről. A pártértekezlet a szocializmus megerősítéséről dönt, a valóságban azonban a pártértekezlet másnapján megkezdődik a szocializmus lebontása. A pártvezetés revizionista-ellenforradalmi része tudatosan olyan intézkedéseket javasol és ver keresztül, amelyek össze­­egyeztethetetlenek a szocializmussal, aláássák a néphatalmat és a párt erejét. A pártvezetés kommunista szárnya viszont folyamatosan hátrál, elvi kér­désekben kompromisszumokat köt, amelyek összezavarják a párt tagságát.
  1988 őszén több megyében pártértekezletet tartanak, ahol a megújulás jelszavával előretörnek a revizionista erők. A Csongrád megyei pártértekezleten így lesz az új vezető Vastagh Pál. Vastagh szimbolikus lépéssel vezeti be rövid országlását. Megkezdi a Tiszatáj ügyben elmarasztaltak rehabilitálását. A pártértekezlethez 55 irodalmár levelet ír, köztük olyanok, mint Raffay Ernő, az Antall-kormány későbbi honvédelmi államtitkára, Grezsa Ferenc, a szegedi egyetem docense. Az akciók összehangolása szinte nyilvánvaló. A helyi pártvezetés ezúttal szövetségesekre talál az MSZMP országos vezetésében.

  Radics Katalin, a KB Tudományos, Kulturális és Oktatási Osztályának vezetője 1988 novemberében javaslatot terjeszt a Politikai Bizottság elé a Tiszatájjal kapcsolatos döntések felülvizsgálatára. „A Politikai Bizottság meghaladottnak tekinti azt a gyakorlatot, hogy állami szervek működésének konkrét ügyeivel – ez esetben egy folyóirat megjelenésének szünetetetésével, szerkesztő bizottságának átalakulásával – foglalkozzék” – olvasható a határozatban. A PB néhány tagjának nyomására bekerül az a megjegyzés, hogy az említett vers megjelentetése a Tiszatájban politikai hiba volt, de az már nem oszt, nem szoroz. Az ügyet visszautalják Szegedre, ahol aztán győzelemre juttatják az ellenzéki értelmiséget.
  Radics az 1980-as évek káderüdvöskéje. Ekkoriban 41 éves, csinos asszony. Gépírónőből képezi magát nyelvésszé, 1981-ben még a kandidátusi címet is elnyeri. Az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgozik, és egy pártértekezlet során éppen Aczél György figyel fel a fiatal értelmiségi felszólalására. 1980-ban bekerül a KB apparátusába, és 1985-ban már osztályvezető. Ma már kevesen tudják, hogy a pártvezetésben éppen az ő osztálya foglalkozik az ellenzékkel. Az ő helyettese Knopp András, a terület közvetlen gazdája. Innen az akkori vicc: az ellenzéki ajtaja előtt áll valaki és mondja: „knoppogtatok, knoppogtatok, érted jöttem, nem ellened”. Radics férjhez megy Berend T. Ivánhoz, az MTA elnökéhez. A rendszerváltás során mindketten az Egyesült Államokba utaznak és a Los Angeles-i University of California intézményben folytatják életüket. Idehaza pedig a szellemi ellenforradalom után győz a politikai, a szocializmus helyébe a tőkés rendszer lép.