A Munkáspárt hőseire emlékezett, akik négy évtizede megvédték a munkáshatal­mat. Az alábbiakban

Fogarasi Zsuzsanna beszédéből idézünk.

Hős mártírjainkra emlékezünk ma, az 1956-os ellenforradalom évfordulóján. Ez az esztendő nemcsak az emlékezés, hanem a számvetés és önvallomás ideje is. Ezen a helyen azok az elvtársaink nyugszanak, akik fegyvert fogtak a szocializmus védelmében, katonák, akik a Magyar Népköztársaságot védték esküjükhöz híven 1956 őszének hideg és sötét napjaiban. Ártatlan magyar emberek, akiket felkoncolt az emberi mivoltából kivetkőzött csürhe.

1956. október 30-án a Köztársaság téri pártház megrohanása után Szabó Lajos honvédezredest lábánál fogva, drótkötéllel felakasztották és agyonkínozták. Asztalos János honvédezredest egy kuláklány szíven döfte, miközben az ellenforradalmárok azt üvöltötték, hogy ki kell tépni a szívét. Papp Józsefet és Mező Imrét akkor lőtték agyon, mikor fehér zászlóval tárgyalni indultak. Országszerte halállistákat készítettek, és festékkel jelölték meg a kivégzendők házát.

Az 50-es években elkövetett súlyos hibák nem adnak felmentést a fehérterrorra, az újnyilas hosszúkések éjszakájára. A bűnösöknek nem lehet, nem szabad megbocsátani, mert a népi hatalomra fogtak fegyvert, és a legbestiálisabb gyilkosságokat hajtották végre. Józan ésszel, a történelmi tények ismeretében ezeket az eseményeket nem nevezhetjük forradalomnak, népfelkelésnek sem. Bár úgy nézett ki, hogy annak indul, halálosztás lett belőle.

A fehérterrorról szóló hírek bejutottak a parlamentbe, ezt maga Donáth László is elismerte. „Azt, hogy mégis kitartottunk a kormány álláspontja mellett, lehet magyarázni, de szépíteni nem” - mondta a bírósági tárgyaláson. Ez Nagy Imrének és társainak a felelőssége is. A bűnösök egy része elnyerte méltó büntetését, másik részük nem. Akik nem gyilkoltak, a szocialista rendszerben hallgatólagos bocsánatot nyertek, és dolgozhattak hazájuk és családjuk boldogulásáért.

Az ellenforradalmi erők el akarták hitetni, hogy a nép támogatja őket. A nép azonban félt kimenni az utcára. Inkább éhezve fagyoskodott a tomboló erőszak közepette.

Semmi sem vált be azokból a jóslatokból, amelyek az ínségről, munkanélküliségről és az ellenforradalmat követő megpróbáltatásokról szóltak. Néhány hónappal a rend helyreállítása után még a nyugati lapok is magyar csodáról írtak. Sokan mondják ma is: ha nem segítenek a szovjet csapatok, még az ellenforradalmárok sem élnének.

A nép újjáépítette lerombolt életét. Iskolákat, üzemeket, kórházakat, lakásokat építettek és álmokat szőttek maguknak, gyermekeiknek, unokáiknak 1989-ig.

Amit 1956-ban nem tudtak elvenni, attól 20 esztendő alatt megfosztották a magyar dolgozókat:
a méltóságuktól, a köztulajdontól, s mára már
a saját tulajdonuktól is megfosztják mindazokat,
akik a bankárdiktatúra áldozataivá váltak.

Ahol addig hamu és parázs idézte az embertelenséget, ott a szocialista évtizedekben virágok nyíltak, tervek születtek. Kié ma a gyár? Kié a kórház? Kié az erdő és a föld? Ki aratja le a búzát, és ki lesz boldog a munka gyümölcsétől? Kit illet a haszon? A gyár a nagytőkésé, s a föld nagy része nem azé, aki megműveli. 1956 szellemi örökösei gondoskodtak róla, hogy földönfutóvá tegyék a munkásosztályt, s nyomorgóvá a parasztságot. A szocializmus árulói hazaárulók is egyben, a tőkés rendszer kiszolgálói, bankok és behajtó cégek paradicsomává változtatták a dolgozó nép államát. Megfosztottak bennünket mindattól, amit nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, s attól is, amit magunknak megtermeltünk. Visszavesszük, ami megmaradt, kötelességünk visszavenni, ezért élünk és dolgozunk. Magunknak építünk, s nem azoknak, akik ideiglenesen birtokolják a hazát. Hitet, önfeláldozást, hűséget e sírhantok alatt nyugvó elvtársainktól tanulunk, akik inkább a halált választották az árulás, a megalázkodás helyett. Ők is a mi példaképeink. Nem engedték leverni a gyár homlokzatáról az ember vörös csillagát 1956-ban. A körmönfont aknamunka mégis eltüntette 1989-ben, de ott él szíveinkben, agyunkban. Gondolatainkat nem dobjuk az ebek elé.

Húsz esztendő telt el a második ellenforradalom óta. A jobboldali erők 1989-et ’56 folytatásának nevezik. Ez is ugyanolyan rossz, a nép lassú kínszenvedésének időszaka.  Számukra sincs bocsánat. Húsz esztendő haszonlesőit, kizsákmányolóit, árulóit a magyar népnek kell felelősségre vonni törvényes, tiszta eszközökkel.

Kedves elvtársak!

Ti, akik eljöttetek emlékezni hőseink nyughelyéhez, a mai kapitalista rendszer élő mártírjai vagytok. Szívetekben hűséggel, becsülettel szolgáljátok a kommunista eszmét.

Elvtársak! Ti, akik már nem láthatjátok 2009 idős és fiatal kommunistáit, legyetek nyugodtak, pihenjetek békében! Tovább visszük a vörös zászlót, igyekszünk méltó módon harcolni, nem hozva szégyent Rátok.

Kedves Elvtársak! Köszönjük, hogy életetekkel tettetek hitet a jövő, a szocializmus mellett, s erőt meríthetünk bátor kiállásotokból

Móra Ferenc időtálló sorai a béklyóktól való örök megszabadulásra bíztatnak:

„Komor dacod, a zsarnok-gyűlölő,
Miénk villámod a királyölő,
És hagyatékodul miénk a dal:
Amely világszabadságról rivall.”
„Trónunk izzó parázsba ültetik,
Húsunk hóhérlegények csipdesik,
A homlokunkon tüzes korona -
De azért rabok nem leszünk soha!”