Most őszelőn megláthattam e két világvárost a Kínai Nemzetközi Rádió vendégeként, köszönet nekik érte. Amit láttam, az az élmény erejével rögzült, sokrétű üzenetek tárházaként, sokáig fog tanulságokat közvetíteni, remélhetőleg nem csak nekem.
 Shanghaiban és Pekingben az új épületekkel, a jövőt idéző várostervezéssel az emberi környezet új minősége született. Ezek a városok valóban megszépítik az életet, mert a tudomány és technika sikerei a szocialista társadalom emberközpontú értékrendjével párosulva példa értékű eredményt hoztak. Itt bemutatja a 60. születésnapját ünnepelő népköztársaság, hogy az emberi szabadság minden korábbinál magasabb fokát képes biztosítani állampolgárainak és az idelátogatóknak. A hatalmas felhőkarcolók szépek, bennük a rendeltetés, a szerkezet és a forma tökéletes egységet alkot. Nincs szükség cikornyás díszítésekre, az anyag és szellem, a várostervezésben harmonikus egységet alkot. A toronyházak alkotta terek nem zártak, ellátni köztük, s alant a természet változatosságát megmutatni képes parkok díszlenek. A mintegy 19 millió lakosú Shanghai és a 12 millió körüli lélekszámú Peking utcáin nincs zsúfoltság, a széles utak sávjai közti területeket, a felüljárók környé­két, változatos fajgazdagságú növényzet foglalja el. Az utak tiszták, az emberek nem rohannak, akire idegenként rámosolygok, mosolyogva üdvözöl. Itt nem elidegenedett, hanem emberi világ van. A metró nem zsúfoltabb, mint máshol, a kapaszkodó melletti falon kis tábla figyelmeztet, hogy a rokkant, az idős, az áldott állapotban lévő nő, a gyermekes anya részére biztosítsanak helyet az utastársak. Az olimpiai versenyeknek otthont adó „madárfészek” acéloszlopain, egyik soron olimpikonok arcképei sorakoznak, a másik sor oszlopain az építőmunkások és szocialista brigádjaik képei, szívmelengetően hirdetve ezzel az emberi egyenlőséget.
 A múlt tárgyi emlékei, a díszes cserepeikkel, festett oszlopaikkal egyre inkább eltörpülnek, és csak pár emeletnyi magasságra szorítkoznak emellett az új világ mellett. A régi császári, polgári rendszer kiváltságosai nem laktak olyan nagyszerű környezetben, mint a mai egyszerű pekingi, shanghai lakos. A Tiltott Városban, ahol régen csak a mandzsúk járhattak, ma hömpölyög a látogatók tömege. Cserzett arcú, kérges kezű munkások csoportjai veszik meg a belépőjegyet a nyári palotába. A palota falain kívül elterülő hatalmas parkban az 55 évesen nyugdíjba vonuló nők és a 60 éve­sen nyugdíjba vonuló férfiak aktívan pihennek. Egyik helyen keringőre táncolnak a párok, másutt tai-csi tornát végeznek kellemes zenére, harmadik helyen egy kitűnő hangú énekes hagyományos kínai operát ad elő, másutt tollaslabdáznak. Többnyire idős emberek, de arányos testűek, mozgékonyak, jó kedélyűek. Garázda vagy részeg embert nem látni. Alig látni túlsúlyos, elhízott embert, az étkeik jók, nem teng túl bennük a zsíros és szénhidrátos táplálék. Sok a zöldség és gyümölcs. Az emberek ruhái, autói olyanok, mint bármely külhoni nagyvárosban, A férfiak a sötétebb tónusú színeket kedvelik öltözeteikben. Sötét hajúak, sötét szeműek, de arcra sokfélék, meglátszik, hogy az országban 56 nemzetiség él. A nők kecsesek, szépek, beszédük lágy, vonásaik, mozdulataik finomak. Látszik a népen, hogy művelt, ötezer éves kultúra örököse, s a néphatalom biztosítja részükre az emberhez méltó, tisztességes jövőt.
 Szeretnék még visszamenni Kínába. Úgy érzem, egy kicsit hazamegyek, egy kicsit a jövőbe lépek, ha ismét ott leszek. Tiszta szívemből kívánom, amit a Tien-anmen téren, a Mao kép mellett olvasni: Éljen a Kínai Népköztársaság! Éljen a világ népeinek egysége!

BELOVITZ KÁROLY