Húsz év majdnem egy generációnyi idő. Valóban, ez idő alatt felnövekedtek a gyerekeink. Akár boldogok is lehetnénk, hiszen tisztességes, dolgozni akaró, munkából megélni szándékozó felnőttek lettek. Örömünkbe üröm is vegyül, lesz-e munkájuk, kiszámítható jövőjük? De ne szaladjunk ennyire előre.
 1989, rendszerváltás. Néhány évvel voltunk idősebbek, mint most a mi két gyerekünk. Ebben az évben mentem vissza, öt év GYES után dolgozni. Pedagógus vagyok, férjem az autóiparban dolgozott és dolgozik. Abban az időben még a tanároknak megvolt a megbecsülése mind a diákok, mind a szülők részéről. Sőt, egy ideig az állam részéről is, létezett még a pedagógus nap és az ehhez kapcsolódó jutalmazás. Ez soha nem volt sok, nem érte el a fizetésünket, de éreztük, hogy számítunk. Az óraszámunkon felül a tehetségesebb gyerekeket fizetett szakkörökön fejleszthettük, a gyengébbeket segíthettük. A tanulói létszám, az osztályok száma is több volt, mégis könnyebb volt elfogadtatni a tanulás szükségességét. Aztán az elismerés, megbecsülés (a tisztelet szót szándékosan nem használom, mert az már szinte a szótárunkból is eltűnt) megkopott. Azonban azt tanultam - még az előző rendszerben, valóban ingyenes oktatásban - tartozom annyival, hogy nem dobom el a diplomám. Ráadásul szeretem is a munkám. Amennyivel tanárként az én fizetésem kevesebb volt, mint a többi ágazatban dolgozóé, azt férjem többletmunkával előteremtette. Még a 90-es évek elején lehetősége volt másodállásban „maszek”-nál dolgoznia. Igaz, nem sokat láttuk, a gyerekeivel csak hétvégén játszott, mert hajnalban ment, késő este jött haza. Ezzel tudta biztosítani, hogy fizethettük a lakástörlesztést, és a vállalati üdülőben a Balatonon nyaralhattunk minden nyáron. Ekkor jött a privatizáció, a vállalati üdülőt eladták. Így a mi nyaralási lehetőségünk is megszűnt. Ezután pedig egyre nehezebb időszak következett. Gyerekeink iskolások lettek, a tankönyvekért már fizetni kellett. Ők is kézzelfoghatóan érezték a társadalmi változásokat. Társaik családjában már egyre több helyen előfordult, hogy a szüleik elvesztették állásukat. Hivatásomnál fogva több időt töltöttem gyermekeimmel, mint más szülők.
 Jobban tudtam őket felügyelni. Így is előfordult, hogy társaival – főleg a fiam – az újdonságként ható nagy plázákban csatangoltak. Ezt és ennek következményeit mi otthon megbeszéltük, próbáltuk a gyermekeink fejében helyretenni ezeket a dolgokat. Úgy tűnik, sikerült. Mi lett azokkal a gyerekekkel, akikkel nem beszélgettek otthon? Sajnos látjuk. Széteső családok, szüleiket hibáztató gyerekek, tartós társas kapcsolatokat kialakítani nem tudó felnőttek.

Abban az időben még a tanároknak megvolt a
megbecsülése mind a diákok, mind a szülők részéről.
Sőt, egy ideig az állam részéről is.

 Az iskolakezdést évről évre nehezebben éltük meg. Tanulni azonban kell! Elkövetkeztek a középiskolás évek. Ekkor már nem csak a tanulmányi eredményeikért izgultunk, hanem a kamaszkorukból adódó természetes lázadás, kíváncsiság, dac miatt is. Ebben az időszakban már fenyegetően közel éreztük gyermekeinkhez a kábítószer megjelenését. Meg tudjuk-e védeni őket ettől a veszélytől, amiről még mi sem tudtunk sokat? Megpróbáltuk mi szülők is kezelni ezt a helyzetet. Csak reménykedni tudtunk, hogy megóvhatjuk gyermekeinket. Beszélgettünk velük erről a témáról, figyeltük őket, sokszor túlzott gyanakvással. A szülő már csak ilyen. Ha az izgalmakból még nem elég, férjem munkahelye is bizonytalanná vált. Nagy szerencsénkre sikerült elhelyezkednie, így családunk további megélhetése biztosítva maradt.
 Gyermekeink leérettségiztek. Ez sem volt egyszerű. Ezt is megreformálták. Középszintű, vagy emeltszintű érettségi? Számolgattuk a pontokat, időnként a tanárok is bizonytalanok voltak. Végül is sikerült, és irány egy-egy felsőoktatási intézmény. Lányunk már befejezte az egyetemet, fiunk még tanul egy vidéki főiskolán. Szerettük volna, ha kollégiumban lakhat, de két gyermeket nevelő, nem elvált, dolgozó szülőkkel nem jogosult kollégiumi elhelyezésre. Így maradt az albérlet, amit természetesen fizethetünk az egyéb költségek mellett. Még van munkahelyünk! Igaz, férjem minden hónap utolsó munkanapján úgy jön haza, hogy több kollégáját elbocsátották. Most már talán több embert nem küldenek el tőlük, de az ő fizetésüket csökkenteni fogják. Lányomék a férjével nálunk laknak, és a házunk költségeit közösen fizetjük. Így még egyelőre nem kell azon gondolkoznunk, hogy meg kell-e válnunk harminc év tisztességes munkájával szerzett lakásunktól. Az lenne a természetes, hogy mi segítsük a gyermekeinket!
 Végül is még mindig boldogok lehetünk, mert egészséges, dolgozni akaró, tanult gyermekeink vannak. Milyen világ vár rájuk, ahol nem tudnak tervezni, kiszámíthatatlan a jövő, bizonytalan a munkalehetőség? Nagy szerencse, hogy ők azért bizakodóbbak, reménykednek és bíznak önmagukban. Mi nagyon féltjük őket.

SZABÓNÉ