Az utcán kell akciózni! Mindig!

Ifj. Nagyvári László napról napra, évek óta tapasztalja a kapitalizmus embertelenségét, a munkanélküliséget, az elbocsátásokat. Folyamatosan agitál, emberekkel beszélget, mert felismerte: „A szomszédban, a munkaügyi központnál, mindig találkozom panaszkodó emberekkel. Tízből nyolc ember – mert manipulálták – az okot nem ismeri fel. Nekünk kell a szemeket, minél nagyobb hatékonysággal felnyitni. Az ok tudatosítására higgadt, de kemény rendszerkritika szükséges. Ez cselekvésünk kiszélesítésének elsődleges tartaléka. Hol tehetjük meg? Csakis az utcán! A gyár, a munkaügyi központ előtt!”

– Hogyan kerültél a mozgalomba?

– Úgy, hogy a történelem, a rendszerváltás egyszerűen belesodort. 1991-ben szereltem le, mikor a magyar ipar Gorbacsov és Soros György legjobb magyar tanítványainak „áldásos” munkája eredményeként gyakorlatilag leállt. Szegeden, az újonnan alakult 9-10 kisebb nyomdából először bennünket, fiatal nyomdászokat és a könyvkötő lányokat küldték el. Minket követtek az idősebb, családos dolgozók. Végül is, ha összeszámolom az utcán töltött részidőket, több mint három évet voltam munkanélküli. Így aztán nem szerettem meg a kapitalizmust.

– Családod hogyan viszonyul politikai tevékenységedhez?

– Elköteleződésemben biztosan befolyásolt a családi környezet is. Édesanyám ismerte és szerette a szakmáját. „Élikeres” iskolai büfésből kilencszeres kiváló bolt-üzletvezetőségig vitte a Kárász utcában. Édesapám sokszor elvitt a munkásőr lövészetekre, gyakorlatokra. Itt új barátokra mindig szert lehetett tenni, második családom gyermekkoromban a Munkásőrség volt. Később aztán „csak úgy” segítettem a pártnak plakátot ragasztani, szórólapozni és Május Elsején az Újszegedi Ligetben agitálni. 2004-ben, mikor az ötödik munkahelyemről is elbocsátottak, telt be a pohár és tudatosult, hogy hol a helyem. Mondtam Bóka Pista bácsinak, az akkori városi elnöknek, hogy belépek a pártba. Szüleim egy napig sem voltak munkanélküliek. Ők szerencsésen „kifogták” a szocializmust. Nem véletlen, hogy támogatnak a pártmunkámban.

– Mondják, hogy néha indulatos vagy...

– Igen. Láttam, hogy az első munkahelyem helyén luxuslakások és irodák, valamint elit butikok és kávézók nyíltak a plázacicák és az újgazdag ficsúrok részére. Felháborodtam. Igenis bosszant, hogy a tőkének van tere a hazugságokra, nekünk meg bolondok lennének teret adni az igazság kimondására. Ezért kell az utcán akciózni! Mindig. Ez az a hely, ahol a magunkfajta emberekkel találkozhatunk, a dolgozó emberekkel.

– A tisztánlátás folyamata nehezen indul be...

– A felvetés szinte túl jó, mert alapvető kérdést érint. Ismerőseim panaszait hallgatva az a tapasztalatom, hogy mi az okozatok országa vagyunk. Ismerős garázsboltosok sora zárt be, diplomás lány sorban áll egy árufeltöltői állásért a multinál. A szomszédban, a munkaügyi központnál, mindig találkozom panaszkodó emberekkel. Tízből nyolc ember – mert manipulálták – az okot nem ismeri fel. Nekünk kell a szemeket, minél nagyobb hatékonysággal felnyitni. Az ok tudatosítására higgadt, de kemény rendszerkritika szükséges. Ez cselekvésünk kiszélesítésének elsődleges tartaléka. Hol tehetjük meg? Csakis az utcán! A gyár, a munkaügyi központ előtt.

– Mivel töltöd a szabadidőd?

– Szívesen olvasok történelmi és természetrajzi könyveket, lapozgatok lexikonokat. A Szabadság mellett különböző sajtóorgánumokat is olvasok. Ezen kívül az Interneten népszerűsítem a párt politikáját. Nagyon fontos eszköz a propagandamunkában. Ne csak olvassunk, hanem mondjuk el a véleményünket, hogy minél többen megértsék. Tisztában kell lenni az ellenfelek véleményével, hogy az ember tudjon rá reagálni. Igen “tetszett” az újra felbukkanó Gyurcsány-beszéd az MSZP 20. évfordulós választmányi ülésén, ahol az általuk már sokszor megnyirbált szociális juttatások megvédésére szólított fel. Érdekes!

– Ha lenne három kívánságod, mit kérnél?

– Közelednek az ünnepek... Először is erőt, egészséget mindannyiunknak, másodszor munkabiztonságot a magyar munkásnak, harmadszor, legyenek sike­resek pártunk számára a jövő évi vá­lasztások!