Azt mondják, hogy a szocializmusban kedvelték a kommunista vezetők. Igen, tagadhatatlanul egyik kedvenc történelmi alakja volt azoknak az évtizedeknek. Bár, ha visszatekintek, beszélhettünk volna róla többet is, mélyebben elplántálhattuk volna emlékét, igazságát, hősies életét-halálát az emberek lelkében. Hiszen a szegényekért küzdő hős volt Dózsa György. De őt így sem tudja elvenni tőlünk senki. A gazdagok soha nem fogják megszeretni, de mi tanulhatunk tőle bátorságot, tisztánlátást és határozottságot.
 1470 körül született a háromszéki Dálnokon. Innen indult véres háborúba, amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek a keresztes hadak vezérévé nevezte ki. De Dózsa nem sokkal később már az urak ellen vezette hadseregét, hiszen végvári vitézként hamar felismerte a hatalmaskodást és elnyomást az övéi ellenében.
  A székely parasztok néhány évtizeddel Dózsa előtt már Mátyás ellen is fellázadtak, követelve a tisztességesebb bánásmódot, a népnyúzó urak visszafogását.
 Nem volt olyan esztendő, amikor a parasztok “ne engedték volna fel a veres kakast a kastély tetejére”. Vasvillás emberek kergették hetedhét határon át a nagyurat, aki megalázta és agyondolgoztatta őket. Mégis, Erdélyben, a lángoló kastélyok és mezítlábas parasztok országában ért be legkésőbb a lázadás tüze. A mozgalom Abrudbánya közelében kezdődött, s egy másik bányaváros, Zalatna környékén folytatódott. „A forrongó törcsváriak sorában többen viselték a Székely nevet, de nem lehetett megállapítani, hogy rokonságban állottak-e azzal a Székely Györggyel, aki ellen Szapolyai János most Erdély egész erejével megindult” – írja Márki Sándor történész.
 Dózsa bízott sikerében, a maga és földijei igazában. Nem mozdult Temesvárról. Csanád, Nagylak, Csála, Arad, Világos, Solymos, Lippa, Becse és Becskerek vára is a kezében volt. A felkelők sáncot ástak, folyót szabályoztak és éheztek. A második hónapban már a lovaikat ették, de tartották magukat. Reménykedtek egy jobb világban. Kézzel-lábbal kellett dolgozni, a puszta kezükkel is hányták a földet a sáncból, amelyet később az urak a parasztok vérével töltöttek meg. Szapolyai könyörtelenül ontotta a parasztéleteket.
  „Ne féljünk!” – mondta Dózsa az első sorból, 40 000 főnyi csapatának éléről. Szapolyai a legkegyetlenebb büntetésen gondolkozott, halálos ítéletet szőtt Dózsa vezérnek az „ártatlan urak nyomorúságos sorsán” keseregve.
 Végül Petrovics Péter foglyul ejtette Dózsa Györgyöt és testvérét, Gergelyt. A vezető nélkül maradt parasztsereg megzavarodott. „A nemesek a szegényeket ölni, vágni kezdték, és sokat megkötözve vittek a vajda elé” – tartja a korabeli krónika, annak ellenére, hogy Szapolyai amnesztiát hirdetett a parasztoknak. Vad mészárlás kezdődött. Megcsonkított székely parasztok futottak asszonyokkal, gyerekekkel, akik később az urak táboraiban éhen haltak.
 Dózsa nem kért kegyelmet, arra kérte a vajdát, hogy jó katona testvérével szemben legyen méltányos. Dózsa a népnek nem vezére, hanem tisztességes képviselője akart lenni, mindenben alárendelve magát népének.
 Dózsát trónnak csúfolt tüzes székre ültették, fejére vaskoronát tettek és tüzet akartak gyújtani, de a fa nedves volt, sokáig füstölt. A monda úgy tartja, hogy kétszer is megjelent Isten anyjának képe a vezér fölött. A pribékek térdre rogyva imádkoztak. Dózsa Gergelyt Szapolyai lefejeztette, de az igazságot nem tudta megölni, s a veres kakas azután is gyakran felszaladt az urak kastélyaira... És a parasztok királyának neve a szegények szívében azóta is lángra gyúl.

FOGARASI ZSUZSANNA