A Munkáspárt Baross utcai központjában és a könyvesboltokban is kapható Thürmer Gyula, „Az elsikkasztott ország” című könyve. Más politikusokkal ellentétben ez nem egy beszédgyűjtemény, nem egyszer már leírt és elhangzott mondatok egyvelege. Thürmer könyvében magáról is ír, de valójában a kérdés a lényeg: meg lehetett volna menteni a magyar szocializmust? Mit akart Kádár János? S hogyan tovább ma? A Munkáspárt elnökének könyve kitűnik még egyben: Thürmer Gyula a kiadótól a könyv megírásáért kapott honoráriumot forintra pontosan a pártnak adta. Az alábbiakban a könyvből idézünk.

Moszkva, 1985. szeptember 25. Kádár nem kevesebbet mond Gorbacsovnak, minthogy baj van. Pontosabban baj lesz, ha így mennek a dolgok tovább. A hivatalos feljegyzés szerint Kádár „szólt az MDP KV 1953-as határozatáról, annak különböző értelmezéséről és kezeléséről. Rámutatott, hogy a hibák feltárását nem követte azok kijavítása, s olyan mély társadalmi válság alakult ki, amely az ellenforradalomba torkollott.” Tetszik érteni? Kádár Gorbacsov figyelmét négy évvel a magyar, és öt évvel a szovjet rendszerváltás előtt felhívja a közelgő veszélyre.
 Kádár nagyon figyelemre méltó kijelentést tesz, amit a szovjet fél által készített jegyzőkönyv szó szerint megőrzött: „Én mind a mai napig úgy vélem, s kérem, ne értsenek félre, hogy Nagy Imre maga nem akarta az ellenforradalmat, de az események logikája ahhoz vezetett, hogy ő végső soron lehetővé tette az ellenforradalom számára, hogy kibontakozzék, s nem csak a párt, a haza árulójává is vált.” Vagyis, az egyén akaratától függetlenül valaki lehet a legrosszabb ügy szolgálója is. Vajon kire vagy kikre gondol ebben a pillanatban Kádár?
 Vajon Alekszandr Jakovlevre, akit Gorbacsov Kanadában ismer meg, mint szovjet nagykövetet? Jakovlev gyorsan elnyeri a leendő főtitkár tetszését. Kell neki valaki, aki érti a nyugat nyelvét, és Jakovlev ilyen. Már az 50-es évek végén eljut nyugatra, a columbiai egyetemen aspiráns, ami messze nem mindenkinek adatik meg akkoriban. Már nem fiatal, 1923-as születésű. Jakovlev 1987-től, Ligacsov kegyvesztése után, már a párt második embere. Vlagyimir Krjucskov a KGB főnökeként 1990-ben mondja majd nekem, akkor már a pártelnöknek, hogy Jakovlev a párt jobboldala. „Ez az ember mindent eladna.” Krjucskov nem folytatja, bár az állambiztonság főnökeként bizonyára többet tud. Jakovlev 1991-ben kilép az SZKP-ből, és augusztus 21-én már Jelcin híveivel ünnepli a „Gennagyij Janajev volt alelnök által vezetett katonai hatalomátvétel bukását”. 1995-ben még az újonnan szerveződő orosz szociáldemokrata párt elnökségét is elvállalja. Nem sok sikerrel. Nagyon sokan gyűlölik. Már hetekkel halála előtt koszorúkat akasztanak az ajtajára, jelezve, hogy nem sok jót kívánnak neki. 2005-ben hal meg.
 Jakovlev Magyarországon Pozsgay Imrét támogatja. Krjucskov lesz az, aki megakadályozza, hogy Pozsgay valaha is elmehessen a gorbacsovi Szovjetunióba, pedig nagyon kellett volna neki Gorbacsov támogatása. 1988 novemberében Magyarországra is eljön. A magyar vezetés sok tagja igyekszik tiszteletét tenni, kész tülekedés van körülötte. Az utolsó pillanatban még Németh Miklós miniszterelnök is beszáll, pedig neki végképpen nem lenne dolga vele.
 Kire gondolhat Kádár? Kit sodorhat az események logikája az ellenforradalom felé? Talán Eduárd Sevardnadzére, aki ekkor külügyminiszter, a gorbacsovi szűk csapat tagja, de az első nagy megrázkódtatás idején elhagyja a hajót? Nem, Kádár megállapítása ennél sokkal súlyosabb. Kádár mondatait Mihail Gorbacsovnak címezi. Gorbacsov átlép a kádári megjegyzésen, de nem felejti el. Három évvel később a díszebéden majd tesz egy félreérthetetlen megjegyzést Grósz Károlynak, aki új főtitkárként jön bemutatkozni: „Kádár elvtárs nem egyszer üzent nekem, igyekezett más útra téríteni. De mi mindig a szocializmus útján voltunk.” A Kreml erős falai nehezen bírták ki a gorbacsovi kijelentést.
 Kádár moszkvai monológjából kiolvasható a recept arra, hogy miként lehetne elkerülni a szocialista rendszerek összeomlását, miként lehetne egy másfajta szocializmust teremteni. Vagyis van más út, csak el kell indulni rajta! Kádár ezért beszél a reformokról, a nemzeti sajátosságokról, a nemzeti út lehetőségeiről, a szocialista világ együttműködésének javításáról. Kádár számára azonban a történelmi tapasztalatok a legfontosabbak. Ha nem sikerül elkerülni azokat a hibákat, amelyeket a magyar párt 1953 után elkövetett, az összes többiről már nincs is értelme beszélni. Ha a kommunista pártok átadják, vagy elvesztik a hatalmat, már nem érdemes a szocializmus reformjáról beszélni, meg a szocialista országok együttműködésének javításáról, mivel nem lesz se az egyik, se a másik.
 Kádár nem biztos abban, hogy Gorbacsov érti, mit is vár tőle ő. A csehekre és a lengyelekre utalva mondja azt, amit igazából Gorbacsovnak szán: „Annak idején vitatkoztam Novotnýval és Gomułkaval, s arra kértem őket, hogy takarékoskodjanak az idővel, vonjanak le következtetéseket a mi magyar tapasztalatainkból.” Antonín Novotný 1957 és 1968 között volt a csehszlovák kommunisták vezetője, Władysław Gomułka pedig 1956-1970 között lengyel párt első embere. Kádár pontosan arra utal, hogy Rákosi belebukik az 1956-os eseményekbe, mert nem tanul kellőképpen a történelemből. Ugyanez vár a csehszlovák és a lengyel vezetőre is. Mindketten belebuknak az 1968 körüli eseményekbe, Kádár viszont túléli.
 Gorbacsov figyelmesen hallgatja Kádárt, de nem hallgat rá.