Az én húsz évem – Paulik Péter

Húsz esztendőm, ami a rendszerváltással kezdődött, jó és rossz élményekben gazdagon telt el. A VOLÁN-TEFU szakszervezeti intézőbizottságának tagjaként néztem végig, hogyan teszik tönkre Európa egyik legnagyobb fuvarozási cégét. Hasonlót többen megélhettek, hiszen a legnagyobb magyar cégeket előbb vagy utóbb tönkretették és/vagy eladták.
 Aztán sok más sorstársamhoz hasonlóan vállalkozásba kezdtem, ami kezdetben szépen ívelt felfele, majd a vagyonvédelemben megjelenő protekcionizmusnak és tisztességtelen elemeknek köszönhetően abba kellett hagynom. A magyar kisvállalkozónak mára már teljesen leszűkítették a lehetőségeit. A multik kapnak támogatást számolatlanul a mi adóforintjainkból, mégis kirúgják a dolgozóikat. Most például a Tungsramnál. Holnap majd másutt.
 Állampolgárként az egészségügy kivéreztetését is megtapasztalhattam. Míg a szocializmus időszakában mindenki rendelkezett a szabad orvosválasztás és kórházválasztás jogával, ma be vagyunk szorítva a szűkös lehetőségek, pénztelenség és ránk erőszakolt kényszerek satujába.
 Szabadon az választ kórházat, akinek sok pénze van. Ha valaki megbetegszik, kénytelen gyakran hosszan végigmentőzni a fél országot, míg orvoskezekbe kerül, de az is előfordul, hogy útközben meghal. Aztán elvitatkozgatnak azon, hogy ki a felelős. A felelős egyértelműen a rendszer. A pokolian rossz és logikátlan, korrupt rendszer. Persze a Kádár-rendszerben is voltak hibák, ezeket kellett volna kijavítani, de napjainkban a hiba maga a rendszer, a tőkés kizsákmányoláson alapuló eszeveszett profitéhség.
 Nem is hiba, hanem bűn, hiszen hazugságban fogant, az ország népének manipulálásával. Arról szól, hogy bizonyos emberek megszerezhessenek ingatlanokat, nagyértékű telkeket, esetleg az érintetlen, jobb sorsra érdemes környezetet bepiszkítsák, hogy ezáltal még gazdagabb milliárdosokká váljanak. Lassan egy talpalatnyi zöld sem marad, amire nem vetette volna ki a hálóját valamelyik tőkés banda. Nekik mindent lehet. Erkölcsi aggályok nélkül. Úgy változtatják a Munka Törvénykönyvét, hogy nekik jó legyen. A dolgozónak hallgass a neve. Úton-útfélen szavalnak a szabadságról és a demokráciáról, de ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk. Kint az utcán ugyan lehet kiabálni, meg lehet írni sok mindent, viszont a tőkés hatalom azt tesz, amit akar. Kapun belül pedig meghajolva hallgathatsz. Ott már megszűnik a jogbiztonság, létbiztonság pedig már nem létezik. Ezt a fogalmat törölték. Jó, tudom, a választási plakátokra minden rákerül, de az ellenkezője valósul meg. A gazdasági érdekcsoportok által irányított média mozgatja a szálakat.
 A Munkáspárt ezen a helyzeten akar változtatni, azért vagyok itt. A Május Elsejék csodálatosak, mindegyik évben élmény volt részt venni rajta. Ez az a nap, mikor a Munkáspárt megmutathatja magát ország-világ előtt. Nem szabad a virslire és sörre korlátozódnia. A munkások ünnepe másról szól: a szolidaritásról, az összefogásról, a harcról. A válság következtében is egyre inkább harcos ünneppé válik. Mi vagyunk Magyarországon ennek a motorja.
 Naponta kell megjelennünk a gyárak előtt, ahol elmondhatjuk gondolatainkat, és eszmei fegyvert adhatunk a dolgozók kezébe.
 Emlékezetes a Suzuki gyári akciónk, mikor a rendőrséget is kihívták. Zavarta a tulajdonos embereit a jelenlétünk. Döbbenetes élmény volt 40-50 „munkásbusz” érkezését látni kora reggel, és ott dolgozni 8-10 elvtárssal a zuhogó esőben, kabát alá rejtve a szórólapokat. A dolgozók mindenhol szívesen látnak bennünket. Több alkalommal vettem részt gyári akción, legutóbb a General Electric váci üzeménél, ahol a munkanélkülivé válás réme fenyeget. Az utcai politizálás az egyik leghatékonyabb és leglelkesítőbb eszközünk. Nem csak az üzemek előtt. Annyi gond van az országban, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja. Mivel a médiából ki vagyunk zárva, megkeressük az embereket. Odamegyünk és elmondjuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Egyre több a fogadókész fül, hiszen mi másban bízhatnak az emberek? A munkáltatójuk szép szavában semmiképp. A kormányéban sem, mert az soha nem állt a dolgozó ember pártján. Ők is milliárdosok, nem lehetnek illúzióink. Mikor kérdeznek is, hazudnak.
 Húsz esztendő alatt elhatalmasodott korrupció, csalások és átverések tömege hálózza be az országot. Mindenhol számtalan kiskapu, amelyeken a nagykutyák közlekednek... Nagy hiba ez a rendszer, és nagyon meg kell változtatni, hogy végre mi legyünk itthon és nem a multik.
 Nem az a lényeg, amit hallunk, hanem az, amit a dolgok mögött látunk!

Az én húsz évem – Goller Lászlóné 

Az én húsz évem – a mi húsz évünk – az enyém, a Tiéd, a Párté. Nem lehet szétválasztani. Csak együtt!
 Együtt küzdhettünk meg a sikerekért, együtt restelltük tévedéseinket, és fogadtuk választási eredményeink sikerét s kudarcát egyaránt.
 Én a Munkáspárt megalakulása előtt kerültem a Budapest XIII. kerületi nyugdíjas alapszervezetbe. Ott éltem meg az MSZMP szétverését. Döntésemet egyetlen szó határozta meg – „munkás”, ezt a szót törölte a nevéből az MSZP.
 Megalakult az új alapszervezet, melynek titkára Sági György lett, én pedig szervezőtitkár. Nagyszerű ember volt. Közel száz tag – és a vezetőség. Neki a világ legtermészetesebb dolga volt ez a felállás. Nekem nem. Én féltem – felelős beosztás, új környezet, új arcok – szóval bedobtak a mélyvízbe. De belülről biztatást éreztem a tagság részéről – hiszen bizalmat szavaztak nekem.
  Aztán már csak azt tapasztaltam, hogy úgy dolgoznak, mint a szorgos „hangyák”, gondolataink pedig találkoztak. Megnyugodtam. Húsz éven át minden tisztséget kipróbáltam a vezetésben: voltam titkár, majd titkár és gazdaságis egyszerre, most bizalmi.
 A 20 év alatt olyan elvtársakkal dolgozhattam együtt, akik mellém álltak, segítettek, akikre felnéztem, akiktől tanulhattam – bölcsességet, élettapasztalatot, mert húsz év sokat jelent. Egy generációt.
 Most érzem, milyen gyorsan múlik az idő. Ennek a pártnak már történelme van. Mint, ahogy történelme van minden embernek, nekem is. Gondolataim egyre kalandoznak, mert…
 Nem gondoltam volna, hogy visszaköszön gyermekkorom szegénysége. Engem akkor „prolinak” neveztek az iskolában, és sorakoztam az ingyen ebédért – hétköznap és vasárnap.
 Nem gondoltam volna, egyetlen iskolai fényképemről – melyet nem mertem mutogatni, mert nem csak a szemem csillogott a napfényben, hanem a lábam ujjai is kikandikáltak a lyukas cipőm orrán –, hogy a mai korban megismétlődhet.
 Nem gondoltam volna azt sem, hogy kilakoltatások sokaságát tervezzék ma – mint hajdanán, az 1929-es nagy gazdasági válság idején, melynek részesei voltak szüleim és mi öten gyerekek.
 Arra sem gondoltam, hogy mostanra éhező gyermekeknek gyűjtsenek, s én azért oklevelet kapjak, mert adományoztam.
 S miközben a TV-ben pazar vacsorákat nézhetünk, a híradóban elhangzik egy hír – „egyes vidéki falvakban a boltok csak tejet és kenyeret tartanak, mert másra nem jut a minimálbérből vagy a segélyből az ott élőknek”.
 A félelem bennem dolgozott már 20 éve is. Mert, ami gyerekkorom emléke, most itt van. Éhező gyermekek, hajléktalanok, munkanélküliek, becsapott milliók. Ezt nehezebb elfelejteni, mint a jót. A jót természetesnek veszi az – Ember – így nagybetűvel. És gondolkozik!
 1951-ben kiváló munkámért jutalomkönyvet kaptam. Címe: „Mi már nem leszünk kizsákmányolt proletárok!” Ezt a jelszót 1919-ben írták vörös zászlójukra az ifjúmunkások. Most itt van a kezemben – gondolkozom – hát mégis?
 Aztán lapozgattam régi újságjainkat. Egy cikknek szánt írásom A Szabadság 2003. november 14-ei számában jelent meg. Címe: „Ígérem, nem leszünk gyávák!” Így írtam akkor: „Az első választás idején az unokámmal jöttünk haza, s bosszankodva mondtam: Már megint leragasztották a plakátunkat! Ő erre így válaszolt: „Gyávák vagytok, mama! Ezt így kell csinálni!” – s fogta az öntapadós matricánkat, ráragasztotta a másikra. Igaz, ez sem tetszett nekem.” Tényleg, gyávák lennénk? Nem vagyunk!
 Mint írtam a Pártnak, Neked, nekem – közös a múltunk. Tisztelt ünnepeltek! Magyar Kommunista Munkáspárt! Születésnapunkon üdvözöllek! Kívánok Neked – Nekünk még nagyon sok harcos évet! Mert harc lesz, a munkásosztály és a mi harcunk.
 Igaz, harcoltunk eddig is – létünkért, fennmaradásunkért. Ez az egyetlen párt hazánkban, melyet a tagsága és szimpatizánsai tartanak életben. A magunk erejéből építkeztünk, és tesszük ezt ma is, s a jövőben is. Remélem, győz a józan ész!