Az én életem húsz év óta összefonódik a Magyar Kommunista Munkáspárttal. 1989-ben, a „puccs-kongresszus” után csak azt éreztem, hogy szembe kell menni a rendszerváltással. Ezért szerveztem a pártot, az MSZMP újjáalakuló kongresszusán KB-tag lettem, és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei pártmozgalom élére kerültem. 1994-2002 között a tagság megtisztelt azzal a bizalommal, hogy a párt alelnöke lehettem. Most megyei alelnök vagyok, tapasztalatommal, ismertségemmel, felkészültségemmel segítek, ha kell. Pártunk érdekében hatodszor is elvállaltam a képviselőjelöltséget. Nehéz kimondani, de az első jelöltség idején még csak a negyvenes éveim közepén jártam, ma meg – ahogy mondani szokták – 70 felé, hazafelé.
 Orbán Viktor ominózus beszédét Nagy Imre újratemetésén a TV előtt hallgattam. Történelemtanárként azonnal éreztem, hogy ez a sötét erők nyitánya. Tudtam, ha nem is ugyanúgy, de átfogóbb erővel, valami ’56-hoz hasonló fog történni.
  

Ezért volt hiteltelen az egyik KB ülésen Grósz Károlyhoz intézett kérdésemre a válasz: „Önök, akik a párt- és állami vezetésben ültek, nem látták, hogy mi készül?” „Nem – hangzott a válasz. Nem láttuk.”
 Hogy is láthatta volna? Mikor amerikai útján jelentette be, hogy a maga részéről el tudja képzelni a többpártrendszert!
 E húsz év alatt részese voltam annak a folyamatnak, amely a mai Munkáspárt lényegét, eszeiségét, stratégiáját formálta.
 Az új helyzet: a tőkés restauráció, olyan gyakorlati és elméleti kérdések sorát vetette fel, amelyekre nekünk kellett megtalálni a választ.
 1998-ban Athénban voltam nemzetközi tanácskozáson, amelyet a Görög KP a Kommunista Kiáltvány megjelenésének 150. évfordulójára hívott össze. Ott mondtam el, hogy a marxizmusban nincs válasz, mit csináljon egy 50 évig hatalmon lévő párt, amikor a nép félrevezetve kiszavazza önmagával együtt a hatalomból.
 Hogyan kell dolgozni a ránk acsarkodó, antikommunista hisztériában? Ez a hisztéria többször, nagyon is élesben ment – a rágalmazástól a csaknem konfrontációba fajuló demonstrációban.
 1991. október 12-én, a Salgótarjánba összehívott kongresszus helyszínén a POFOSZ, az MDF és a média is demonstrált ellenünk.
 A sportcsarnokot – a kongresszus helyszínét – rendőrkordon vigyázta. Befelé tartva megkérdeztem az egyiküket: „Arra vigyáznak, hogy mi ki ne menjünk, vagy azok itt kint be ne jöjjenek?” Közelebb hajolva válaszolt: „Legyenek nyugodtak, elvtársnő! Megvédjük magukat!” No igen, addigra még nem sikerült a fegyveres testületek teljes lecserélése.
 Ilyen éles volt a helyzet 1992. március 14-én is, amikor három megye részvételével az 1848-as forradalomra emlékeztünk a debreceni Kossuth szobornál, amelynek ünnepi szónoka Thürmer Gyula volt. Körülöttünk rendőrkordon, kívül a szájtépő POFOSZ, kisgazdák, az MDF. A Kelet-Magyarországban már két nappal azelőtt megadták a hangot: „Debrecenben mi is ott leszünk!” Hát ott voltak. Táblákon ilyen feliratokkal is: „Kossuth a miénk, Lenin a tiétek!” „Thürmer, tűnj el!” S nem volt tapasztalatunk, hogyan kell ellenséges közegben, pénz nélkül készülni a „demokratikus” parlamenti választásokra.
 Emlékszem a 90-es választás első szerepléseire. Ott volt az országos TV-ben való „fellépés”.
 Előző este Thürner Gyulával és másokkal, egy budai lakásban videóra mondtuk a szöveget és visszajátszottuk. A médiaszereplést is tanulni kellett.
 A főpróba után az elnökünkkel egyfelé vitt az utunk, elvitt a kocsiján. Kissé gyorsan vezetett. Remélem, a pártot óvatosabban fogod vezetni – mondtam neki. Nem tudom, ma autót hogyan vezet, de a pártvezetést megtanulta. Ezért 20 éve hiába várja a „hivatalos” politika, hogy leváltjuk, Thürmer maradt. Így ma is egyfelé visz az utunk!
 A többpártrendszerben meg kellett fogalmaznunk a más pártokhoz való viszonyt, és kialakítani a párt arculatát.
 Nekünk a vadkapitalizmusban, a parlamenten kívül kellett talpon maradni. S a taktikában nem minden közeg csak fehér és vörös volt, mint ahogy ma sem az!
 A húsz évünket – személy szerint az enyémet is – végigkísérte a rendszerváltásban kulcsszerepet játszó, s emiatt a parlamentbe került MSZP-hez való viszony.
 A tömegek nem látták – sajnos, még ma sem! – de sajnálatosan a tagságunk egy része sem, hogy a ’89-ig velünk együtt menetelők nem az elvtársaink, hanem az eszme árulói, a tőke, sőt, a nemzetközi tőke kiszolgálói, akik ebből 20 év óta nagyon jól megélnek. Nem számít nekik, hogy ennek ára a többség, mára már legalább 8 millió ember elnyomorodása.
 Eleinte mi is megpróbáltunk párbeszédet folytatni, és úgy tekinteni az MSZP-re, mint baloldali értékeket hordozó szociáldemokratákra. De Horn Gyula egy nyíregyházi nagygyűlésükön a kérdésemre maga adta meg a választ, hogy ez miért nem lehetséges: „Mert különbözünk a belpolitika, a külpolitika és kapitalizmus megítélésében!” Egyetértünk!
 Hogy az MSZP ismert személyiségei mennyire kompromittálónak találták még a személyes ismeretséget is, arra hadd említsek egy jellemző példát.
 2000 májusában részt vettem azon a „nemzeti zarándokúton”, amelyet az auswitzi koncentrációs tábor felszabadulásának 55. évfordulójára szerveztek. Ezen parlamenti pártok, civil szervezetek is ott voltak, s minket sem hagyhattak ki, hiszen ezrével váltak füstté a lágerekben kommunisták is.
 Mécs Imre, az akkor még SZDSZ-es politikus legalább 20 percet sétált mellettem, közben megvitattuk az oktatás kérdését. Az MSZP-s országgyűlési képviselő kitért invitálásom elől, magában sétált. Ami azért volt furcsa, mert 39 éve ismertük egymást… Ő volt a felvételi bizottságban az egyetem KISZ-titkáraként, amikor felvételiztem. A ’80-as években másodtitkára volt a megyei pártbizottságnak. Tanult a Szovjetunióban, igazgatója volt a párt oktatási központjának – majd reformkommunista. 1990-től több ciklusban országgyűlési képviselő, a megyei közgyűlés tagja, majd elnöke. Szép pálya, ugye?!
 Mindemellett jó tudni, hogy a világ kommunista és munkáspártjai számon tartanak minket, és értékelik a tevékenységünket, az új tapasztalatainkat az osztályharcban. Neves ünnepekre, politikai tanácskozásokra mindenkor meghívnak bennünket. Ez személyes, felemelő élmény is, mert részt vehettem a párt megbízásából Észak-Koreában Kim Ir Szen 80. születésnapján. Nem csak a nagyszabású ünnepségek miatt, hanem történészként olyan személyiségekkel találkozhattam, akik már évtizedek óta a történelmi nevekhez tartoztak.
 Az elnökségben előbb az oktatásért, majd a nőpolitikáért voltam felelős. Bíráltuk az oktatás lezüllesztését, az új felsőoktatást. A Munkáséletben, A Szabadságban megírt prognózisom sajnos mind valóra vált az oktatás, a tudomány, a kultúra terén.

A Nőpolitikai Iroda létrehozása után folyamatosan próbálkoztunk a civil szervezetként működő más nőszövetségekkel kapcsolatot teremteni. A szerbiai háború elleni tüntetésünk előtt 24 elnökkel beszéltem telefonon, és levelet is küldtem, meghívással. Csak három szervezet képviseltette magát.
 Ez rávilágított arra, hogy a legtöbb nőszervezet valamelyik párt, vagy politikai csoport holdudvara – s nem működtek velünk együtt, a nőket, gyermekeket, családokat érintő legfontosabb kérdésekben sem. Még a nyugdíjkorhatár felemelése elleni tiltakozásunkban sem!
 Sajnos a 20 év alatt mindenütt megnehezültek a körülményeink. Sok elvtársunk már örök álmát alussza. Ez a 20 év mindőnknek duplán számított!
 Megnehezültek az anyagi feltételek. A párt mégis korszerű kommunista, marxista párt lett, amelyet nagyon szeretnének elhallgattatni, mert csak mi tárjuk fel a hazai és a nemzetközi folyamatokról az igazságot.
 Mert csak mi mondjuk ki, hogy ez a rendszer sohasem szolgálta, – és nem is fogja! – a többség érdekét szolgálni.
 Az egymást váltó tőkés kormányok és a parlament politikája következtében ma ismét a több millió koldus országa lettünk.
 S mivel a média igyekszik most is agyonhallgatni minket, nagyon jó, hogy az elnökünk járja az országot. Sok emberrel találkozik, a polgármesterek sem térnek ki a látogatása elől, s a helyi sajtóban is teret adnak ilyenkor.
 Nagyon jó, hogy a köztünk lévő fiatalok merészen és radikálisan politizálnak, mennek az utcára, és a gyárak, üzemek elé. Jó lenne elérni, hogy az emberek ne jobboldali radikális irányba tévedjenek, hanem felismernék végre, hogy csak akkor javulhat a helyzetük, ha a Munkáspártra szavaznak.
 E húsz év alatt mindenkor a tisztességes, korrekt politikára törekedtem párton belül és párton kívül is.  Büszkén viselem a párt aranyjelvényét, amelyet öt évvel ezelőtt adott át a párt elnöke, elvtársaim javaslatára.