A kerek évfordulók alkalmával az ember kicsit jobban elgondolkodik. Mérlegeli, mit tett jól, mit kellett volna másképpen csinálni, és óhatatlanul kicsit szomorúbban gondol arra, hogy mennyire gyorsan múlik az idő. Ebben az évben én is így tettem.

BOLDOG GYEREKKOR

’69-ben láttam meg a napvilágot, munkáscsalád gyermekeként. Apám esztergályos, anyám bolti eladó volt. Családunk nem volt gazdag, nem volt kiváltságos, és nem voltak a múlt rendszer párttagjai. De az a rendszer adott akkor is, ha valaki nem volt közel a tűzhöz. Gyakrabban került hús a fazékba, mint manapság. Szegényen, de boldogan nevelkedtünk. Az iskolában nem volt szegregáció, évekig ült az előttem lévő padban egy cigánylány. Ugyanúgy a közösség része volt, mint a doktornő vagy az üzemmérnök gyereke. Cseperedtünk, évről évre minden különösebb nehézség nélkül. Nem kellett protekció vagy sok pénz ahhoz, hogy továbbtanulhassunk. Mindenkinek megvolt a lehetősége. Én apám nyomdokaiba léptem, mechanikai műszerésznek tanultam. Ekkoriban még voltak gyárak, munkásközösségek. Szerencsére két ilyen gyárban is tanulhattam, gyakorolhattam a szakmát. Tapasztalt fejjel visszagondolva, ezen időszakok nagyon is meghatározták gondolkodásomat, baloldali értékrendem kialakulását. Nagyon sok kedves emlék köt ezekhez az évekhez. Kezdetben a kisdobosság, majd az úttörőmozgalom, az örsi órák, vagy az ifjúsági táborok. A vállalati rendezvények, vagy az a munkamorál, közösségi szellem, összetartás ma már nincs jelen. Pedig nagy szüksége lenne ezekre a társadalomnak. Még lehettem sorkatona, amire nagyon büszke vagyok. Mai napig összeszorul a szívem, mikor a katonai eskütételemre gondolok. Azokban az években voltam katona, amikor a Magyar Népköztársaságra esküdtünk fel, viszont már a Köztársaságban szereltünk le. Elvtársi megszólításra, parancsszóra gyakorlatoztunk, tanultuk meg a haza védelmét, „védtük” a dolgozó népet, hogy nyugodtan építhesse a szocializmust. Sajnos ekkor már érezhető volt, hogy baj van, nagy baj. A parancsnok gépkocsivezetőjeként sok furcsaságot tapasztaltam. Kezdődött azzal, hogy híradós ezredesemet érdekes helyekre vittem. Például szakszervezeti vezetőkhöz. Kérdezheti a kedves olvasó, hogy, na és? A szocializmusban nem volt divat csak úgy bratyizni. De érdekes volt az is, amikor Nagy Imrét újratemették. Érezhető volt, hogy valami változik a politikában. Túl nagy volt a felhajtás. Kékre festették a hangosítós Csepel teherautókat, ami a Hősök terén adta a technikát a ceremóniához. HA-s rendszámomat lecseréltük PS-re – ez akkoriban a posta autóinak volt a rendszáma – és annyi mesterlövész volt a háztetőkön, hogy majd vége lett a „bulinak”, mire megszámoltuk őket. Buli volt ez, a kapitalizmust akarók bulija. Ezzel mérték fel, hogy mit lehet legyűrni a magyar nép torkán. Jól sikerült a főpróba, mert azóta is azt tesznek a néppel, amit csak akarnak.

KÉNYSZEREDETT VALÓSÁG

Kényszeredett, mert ha utólag visszagondolunk, senki nem akarta ezt, ami van. Nem ilyen kapitalizmusról álmodozott még az se, aki azt akart, hát még a szerencsétlen melós, a néptömegek, de már ide sorolhatjuk az értelmiség egy jelentős részét is, akinek sokkal jobb volt a szocializmusban. Ránk kényszerítették a gyári munka helyett, az állam által jól koordinált iskola, egészségügyi rendszer helyett a vállalkozások formáját. A kilencvenes éveket apámmal közös vállalkozással kezdtük. Na, nem mintha nagyon akartuk volna, csak folyamatosan szűntek meg a gyárak, nagyüzemek, és más lehetőség híján ez maradt. Az első években még tetszett is a dolog. Magunk urai voltunk, annyit dolgoztunk és akkor, amikor jólesett. Még némi anyagi elmozdulás is látszott, igaz, kemény munka árán. Elhittük, hogy ha sokat dolgozunk, akkor milliomosok is lehetünk. Igaz, a milliókra nem vágytunk, de szerettünk volna könnyebb életet biztosítani a gyerekeimnek. A nálunk munkát vállalók ugyanolyan melósok voltak, mint az előző rendszerben. De mi magunk is, azzal a különbséggel, hogy a bürokráciának köszönhetően lecseréltük a melósruhát utcai viseletre, mert csak így vettek komolyabban minket a hatóságoknál és az üzleti tárgyalásokon. De mivel mi munkásnak születtünk, nem állt jól ez a szerep. Hamar rá kellett jönnünk, hogy ezt a vállalkozói életet nem nekünk találták ki. Soha nem tudtam kizsákmányolni a nálam dolgozókat, mindig megkapták a fizetésüket időre, még ha nekem nem maradt, csak kenyérre, vagy kölcsönt kellett felvennem.

 Mehettünk mi akárhova, munka után, vagy pályázati pénzért. Nem adták azt könnyen csak annak, aki jókor volt jó helyen, vagy a neve benne volt abban a pakliban, amiből csak keveseknek húznak lapot.
 Az uniós csatlakozás is csak a kiváltságosoknak hozott szebb jövőt. Hamar megtapasztaltuk, hogy a brüsszeli követelményeknek csak a multik tudnak játszi könnyedséggel megfelelni. Ezen eseményeknek köszönhetően kerültem kapcsolatba a Munkáspárttal 2001-ben. Eleinte csak szimpatizánsként figyeltem a párt helyi szervezetének működését. 2002-ben viszont már megmérettem magam Érden, először, mint országgyűlési képviselőjelölt, majd ősszel, mint polgármester-jelölt. Egyik sem volt könnyű feladat.
 A parlamenti választásokon az MSZP részéről jelölt volt Jánosi György, aki mélyen benne van a buliban. Hatalmas pénzeket költöttek a reklámozására, mert már ekkor „nagy” ember volt a csapatán belül. A polgármester-választáson meg egy olyan szocit indítottak, akinek dilettantizmusáról később városkám naiv lakossága is megbizonyosodhatott.
 Ráadásul nagyon elöregedett a tagságunk. El szoktam gondolkodni, hogy idősebb kommunista társaim mit képzeltek a kilencvenes évek elején, hogy jó lesz a kapitalizmus, vagy azt, hogy egy-két év alatt visszatérünk a Lenini útra? Nincs szükség a fiatalításra? Nem tudom, mi járhat a fejükben, de nagyon kevesen vannak, akik gyermekeiket vagy unokáikat behozták a mozgalomba. Pedig nagy szükség lenne erre a generációra, mert a háború még sokáig fog tartani.
 Keresgéltem a helyem az elmúlt két évtizedben. Kipróbáltam magam autószerelőként, álltam a söntés mögött, egy darabig étteremben dolgoztam, ezt is családi felállásban. Elvégeztem számos iskolát, tanfolyamot. Nem igazán találtam a helyem, nem éreztem sehol azt, hogy azt tehetem, amire igazán szükségem van, amire szüksége van a hazámnak.
  2006 óta vagyok a pártközpontban, mint hivatásos forradalmár. Szeretem a munkámat, szeretek a párt elnökével dolgozni, nagy tanító, igaz kommunista. Most már tudom, milyenek lehettek kommunista elődeink, akiket a sztahanovista vagy hasonló érdemrenddel kitüntettek. Ebben a munkában nincs reggel vagy este, nincs hétvége, csak a munka van január elsejétől december végéig. Lassan feltűnik azért a következő nemzedék, azok, akik tovább viszik a vörös lobogót. Nekünk az a feladatunk, hogy most keressük, neveljük és segítsük őket. Segíteni kell őket, mert egy bűnös, erkölcstelen társadalomban nevelkednek. Ahol egymás eltaposása a trendi. Ők csak történelemkönyvekből és „legendákból” ismerik a marxista gondolkodást. Mutassunk nekik példát, mutassuk és tanítsuk nekik a helyes utat! Engedjünk teret nekik, hagy bontogassák szárnyaikat. Ez az utolsó perc, mikor megtehetik, mert még itt vagyunk, hogy vigyázzuk őket.

A JELEN KÉRDÉSEI

Aggodalommal teli gondolatok kavarognak most a fejemben. Mi lesz az utánam jövő nemzedékkel? Mi lesz a gyerekeimmel? Megérem, hogy térdemen lovagoljon az unokám?
 Nem véletlen, hogy ezek járnak a fejemben. A legelején írtam, hogy a kerek évfordulók elgondolkodtatják az embert. „Egy kommunista nem lehet önző. Nem tehetem meg, hogy csak magamra, családomra gondolok, mikor hazánk többsége nyomorog” – ezt szoktam emlegetni a feleségemnek, mikor „megdorgál”, miért végzek ilyen későn, vagy miért kell hétvégén megint távol lenni tőlük. Lassan belátta, vagy beletörődött a sorsába, mint sokan az országban. A válságnak köszönhetően elvesztette a munkahelyét, és azóta sem talál tisztességes munkát. Nem kell senkinek olyan munkaerő, aki többgyermekes. Ezúton szeretném megköszönni neki és gyermekeimnek azt a kitartást, és hatalmas áldozathozatalt, amivel segíti a munkámat, ezáltal a munkásmozgalomban folytatott napi harcomat. Mert nem könnyű harc ez, megküzdeni a napi megélhetési gondokkal, bizakodva a szocialista jövőben. Mert nem lehet más a megoldás arra, hogy a nemzetünk újra felemelkedjen. Legyen megint világhírű mezőgazdaságunk. Jusson mindenkinek munka, biztos megélhetés. Ne legyen kiváltság a jobb és egészségesebb élet. Harcoljon velünk mindenki, harcoljunk a jogainkért, harcoljunk a jövőnkért, a gyermekeink jövőjéért. Küzdjünk azért, hogy nyugodt, békés időskort élhessünk meg. Ne kelljen attól rettegnünk, hogy mit fogunk majd enni, lesz-e munkánk, vagy fedél a fejünk felett. Már tudom, hogy ez a társadalmi forma csak a szocializmus lehet. Meg kell értetni az emberekkel, hogy nincs más út. Apám mindig azt mondta nekem: „fiam, az útnak csak jobb vagy baloldala van, a dolgok csak feketék vagy fehérek lehetnek, ne higgy azoknak soha, akik azt mondják, van más út, van szürke”. Az elmúlt évek megértették velem ezt a mondatot. Nincs kétféle kapitalizmus. Csak fekete, csak olyan, amiben nincs keresnivalója a melósnak. Nem szabad elhinnünk, hogy a kapitalizmust lehet úgy is csinálni, hogy nekünk, az ország többségének majd jó lesz. Az, ami nemzetünk széles néptömegeinek megfelelő, élhető, az csak a baloldaliság, az igaz baloldaliság. Ezek a gondolatok, ezen értékek vezérelnek nap, mint nap. Csalnak mosolyt az arcomra, adnak erőt a harchoz.
  Bízom benne, hogy húsz év múlva ugyanide írhatok még, emlékezhetek, és tervezhetek. Ünnepelhetünk, és akkor már nem csak a párt negyvenedik születésnapját, hanem a győzelmet, amit annyira megérdemel a magyar nép, a kétkezi munkájában, becsületben megfáradt dolgozó ember.