Az én húsz évem első egy-másfél hónapja a kínok kínja volt, később pedig életem kiteljesedésének egy olyan csodálatos időszaka következett, amelyre ifjúkorom legmerészebb álmaiban sem mertem gondolni.

KEZDETEK

1989. december 6-án éjszakára néhány munkásőr társammal szolgálatba voltunk beosztva. Szokásunknak megfelelően a bácsalmási rendőrőrs előtt gyülekeztünk. Ám azon az estén a rendőrök csak kiszóltak nekünk az ablakon, hogy felejtsük el a mai estét, mert a fegyvereket felsőbb szerveik utasítására nem adhatják ki. A rendőrök, akikkel előzőleg jó bajtársi viszonyban voltunk, akkor nagy „kegyesen” beengedtek bennünket szolgálati férőhelyünkre, ahol mi, a kegyvesztettek, beszélgetni kezdtünk. Keserű, néma csendekkel tűzdelt beszélgetésünk visszatérő kérdése az volt, hogy vajon milyen rend jön el, amelyet tőlünk kell félteni?! Nagy Imréék újratemetése óta tudtuk, hogy nagy a baj, de hogy ekkora, arra nem voltunk lelkileg felkészülve. Hogy milyen rend jött el, azt ma már látjuk, kénytelenek vagyunk keservesen megélni.
Október 9-én estére hazaérkezett a puccskongresszusról az első titkár, és beszámolót tartott az eseményekről. Záró mondata ez volt: „Van egy éjszakátok, hogy eldöntsétek, aláírtok-e az MSZP-nek, vagy sem. Aki úgy dönt, hogy nem ír alá, az holnap már be se jöjjön dolgozni, és keressen magának munkahelyet, ha tud!” Ennyit az MSZP demokratikus működéséről!
Az elkövetkező éjszaka életem legnehezebb éjszakája volt. El kellett döntenem, hogy kitartok elveim mellett, amelynek szolgálatába ifjan, őszinte hittel, tudatosan szegődtem, vagy választom a könnyebb megoldást, és ezzel viszonylag biztos kenyeret adok a már akkor is beteg édesanyámnak és két tanuló gyermekemnek.
Minek szépítsem, végül is aláírtam. Ezután megkaptuk első feladatunkat: szervezzük a szocialista pártot! Én mindenütt elmondtam: nekem ez a dolgom. De egyetlen érvem sincs mellette. Így jutottam el a Gyermekotthonba (az is az én területem volt), és az igazgatónak mondtam, egy hivatalos és egy maszek ügyben jöttem: a hivatalos, hogy be kellene szervezzelek az MSZP-be, a magán: van-e számomra helyed? Volt. Nem kérem, hogy hivatalosan kérj ki, felmondok ennek a pártnak, amely nem azonos azzal, amelybe beléptem – mondtam.
A hét végén hazajött a fiam a főiskoláról. Miután megtudta, hogy aláírtam az MSZPnek, hosszan nézett rám, tekintetében döbbenet, szánakozás és némi vád volt. Ezt a tekintetet, míg élek, nem felejtem el. Végül csak annyit mondott: „Megértelek, anyu. Végül is Te vagy az egyetlen kereső a családban és élni kell. Nem volt más választásod!” Tőle (aki a legfiatalabb küldött volt az MSZMP alakuló kongresszusán, és ma is köztünk dolgozik) megkaptam a felmentést. Magamtól azóta sem.
Fiamtól kaptam a hírt, hogy az országban több helyen megkezdték a párt újjászervezését, ő Baján már regisztrált, és megjelent a szerveződő párt lapja is, a fekete fejléces Szabadság. Bementem a volt munkahelyemre, és letettem az első titkár elé az MSZP-s tagkártyámat: „Vége az MSZP-s tagságomnak. A mai naptól szervezem Bácsalmáson a megújult MSZMP-t.”
És a kínszenvedés véget ért. Magamra találtam.

A HIVATÁS

Munkaidő után energiával telve jártam a város utcáit, kerestem a régi párttag ismerősöket, és szerveztem a pártot. 1990. február 16-án egy magánlakáson megalakítottuk az MSZMP helyi szervezetét, amely titkárává engem választott, és még ma is a vezetőjük vagyok.
Hamarosan tagja lehettem a Központi Bizottságnak. A Bácsalmás és környéke alapszervezeteinek delegáló taggyűlésein azt fogalmaztam meg magamnak feladatul, hogy mindig és minden erőmmel a párt marxista vonalának megőrzésén munkálkodom, mindent megteszek a jobbratolódás elkerülése érdekében, és azt a vezetést fogom támogatni, amely e cél elérésén munkálkodik. Vállalásomat eddig is maradéktalanul teljesítettem, és a még hátralévő időmben is ezek a célok fognak vezérelni.
Lehetőségem volt a KB tagjaként és különböző munkabizottságokban sok nagyszerű, az adott időszak helyzetelemzésére épülő, de ma is vállalható határozat előkészítésében, a megalkotás vitájában, a határozathozatalban és a végrehajtás nagyszerű munkájában részt venni.
De azt is megtapasztaltam, hogy időnként milyen agyafúrt módon próbáltak egyesek belülről más irányt szabni a pártnak, s ha ez nem sikerült, hogyan próbálták ellehetetleníteni a munkát. Támadták pártunk elnökét. Ellenségeink pontosan tudják, ha pártunkat elnökétől sikerülne megfosztani, széthullunk. Hogy a mi erőnk nélküle kevés. Kemény csatákat vívtunk meg, s eközben sok-sok tapasztalatot szereztünk. Kitüntetésnek érzem, hogy ezeknek a harcoknak is résztvevője lehettem. Életem éltető elemévé vált a párt.

Szavakkal el nem mondhatom, mekkora megtiszteltetésnek éreztem mindig és érzem ma is, hogy küldött lehettem pártunk csaknem minden kongresszusán. Közülük több mélyen bevésődött az emlékezetembe. Legmélyebben a XV. Kongresszus, Salgótarjánban. A rendőrkordonba zárt Sportcsarnok, az ellenünk fenekedő POFOSZ-osok, a rádióban felröppent bombariadó híre és mindezek ellenére a méltóságteljesen ülésező, eredményesen dolgozó kongresszus. Tárgyi emlékeket is őrzök: a markomban is elférő, 75-ös sorszámú, parányi könyvecskét, „Hűség a néphez” címmel, amely nagyszerű összeállítással köszönti az ellenséges légkör ellenére összegyűlt és tenni akaró küldötteket. Benne az elnök elvtárs kötetet záró írása, amely ma is vállalható, ma is igaz, igazságát az elmúlt húsz év támasztja alá.
Ugyancsak felejthetetlen a Csepeli Kommunista Kongresszus. Maga az ok, hogy lezárjuk végre a másfél éve tartó, pártunk létét veszélyeztető Vajnai-féle ármánykodást; az előkészítés, a kiválasztott helyszín, a határozatok erőt, közös akaratot sugárzó üzenete, a munkacsarnok magasában a vastraverzek között röpködő galambok és a szakadárok döbbent arckifejezése, hogy akaratuk ellenére mi mégis ott vagyunk, és élünk és dolgozunk! Lángolt szívünk felett a kitűző, a vörös szalag.
Kezdettől izgatott bennünket a kérdés, hogy a megváltozott körülmények között hogyan is dolgozhatunk? Nem azt éreztük a legnagyobb gondnak, hogy nem áll mögöttünk apparátus, hogy nincsen székházunk, nincs pénzünk, hogy az összes tárgyi feltétel hiányzik a munkánkhoz, hanem azt, hogy mit és hogyan tegyük? Az első egy-két év inkább csak tapogatózás volt. De egyre inkább magunkra találtunk. Kapcsolatot létesítettünk és tartottunk a választókerület összes alapszervezetével, segítettük egymásnál a pártépítést, folyamatos volt a tapasztalatok cseréje. Bekapcsolódtunk a helyi önkormányzatok munkájába. Elismerésre méltó eredményt Jánoshalma alapszervezeti titkára, Pető István ért el, aki városában három ciklusban volt a Munkáspárt önkormányzati képviselője, és aki 2003-ban bekövetkezett halála után megkapta a városért végzett tevékenysége elismeréseként a „Jánoshalma Díszpolgára” posztumusz kitüntetést. Pető elvtárs nemcsak önkormányzati képviselőként dolgozott eredményesen, hanem rendszeresen írt a helyi lapba, és ezek az írások mindig kommunista meggyőződése talajáról közelítették és kezelték az adott témákat, legyen az aktuális kérdés, vagy történelmi ferdítést helyre tévő anyag. Volt egy mondása, amit gyakran hangoztatott, amit megyeszerte ismertek: „Elvtársak, nekünk pontosan tudnunk kell, hogy nem önös érdekből dolgozunk a pártban. Mi erre a munkára rámegyünk, harcunk eredményeit mi nem fogjuk élvezni. Tehát nem magunkért, hanem gyermekeinkért, unokáinkért kell tenni a dolgunkat. Nem henyélhetünk!” Ezen sorokkal tartoztam felejthetetlen harcostársunk emlékének.
Helyünk keresése közben sikerült kapcsolatot kiépíteni a Kommunista Szövetség - Mozgalom Jugoszláviáért Szabadkai Szervezetével abban az időben, amikor Magyarország ellenségként kezelte Jugoszláviát. A határátkelő előtt akkoriban mindig hosz-szú sorok vánszorogtak a blokád miatt. Mi is sokszor töltöttünk el órákat a ki- és beléptetésre várva, de a közösen végzett munka felemelő érzése e fáradalmakat feledtette. Vallottuk, hogy országaink állhatnak egymással ellenséges viszonyban, mi, a határ két oldalán élők jószomszédi viszonyban vagyunk, és mindkét ország számára hasznos lenne egy ilyen jószomszédi viszony, élénk gazdasági és kulturális kapcsolatokkal. A közös munka egyik sikeres eleme a Garán szervezett nagygyűlés, amelynek szónoka Thürmer Gyula volt. A rendezvény mottója: „A határ mindkét oldalán emberek élnek”, és szót kapott a szabadkai delegáció vezetője, Olajos Nagy Miklós is.
Együttműködésünk jutalmának fogtuk fel, hogy egy különbusszal mi, határmentiek felmehettünk Budapestre, és részt vehettünk a pártközpontban megrendezett konferencián, amelynek házigazdája Thürmer Gyula, díszvendége Míra Markovics asz-szony, a JUL (Jugoszláv Baloldali Tömörülés) vezetője, Milosevics jugoszláv elnök felesége volt. Úgy éreztük, hogy történelmi események résztvevői vagyunk.

RENDÜLETLENÜL

Mindig részt vettünk a feltöltődést jelentő Kádár-évfordulókon, több országos augusztus 20-i ünnepségen. Voltunk Jászberényben, Makón, Orosházán, Tiszakécskén, Baján – és mindegyik ünnepségről külön visszaemlékezést lehetne írni.
Sorolhatnám még nagyon hosszasan azt a megélt életet, amely az én húsz évemet – nehézségei ellenére is - végtelenül széppé, emberivé teszi.
A munkám elismeréseként kapott Munkáspárt Aranycsillagát mindig boldogan és büszkén viselem, és amíg élek, a vörös ingtől sem válok meg. Én a párt húsz évétől megkaptam mindent, amit az ember az élettől egyáltalán kaphat.
Azt kívánom pártunk születésnapjára, hogy egyre több gyönyörű, tehetséges, vörös sapkás fiatal adjon új lendületet mindnyájunknak, és mi, ezüsthajúak is találjuk meg azt a tevékenységet, amely a legjobban segíti pártunkat a dolgozókért végzett munkánkban, jó eredmények elérésében.