Döbbenetes sorokat olvastam a Népszabadságban (Gerő András, Pánczél Hegedűs János), amikor is a szerzők azt igyekeztek bizonyítani, hogy nálunk „a köztársaság egyszerűen nem működik, a sokadik nekifutásra sem igazolta történelmi létjogosultságát”. Ám a királyság intézménye „olyan keretet biztosít a politikai nemzet számára, amelyben a Kárpát-medencében mindig is élni akartunk és élni tudtunk”. Végső következtetésük: vissza kell állítani a királyságot.

Aki átlapozza ezeréves históriánkat, hamar rájöhet arra, hogy királyaink uralkodása korántsem volt idillikus korszak. Az alávetett nép (jobbágyság) a röghöz kötöttség, a kemény elnyomás és kizsigerelés viszonyai között tengődött, nagy szegénységben, elmaradottságban. Az „igazságos” Mátyások inkább a mítoszok világában éltek, vagy legfeljebb a helyi önkényeskedő kiskirályok viszonylatában. A jobbágy urat süvegelő volt, de amikor „betelt a pohár” kiegyenesítette a kaszát, és rátört urára, hogy megvédje létfeltételeit. Ilyenkor a király és a főnemesek összefogtak, hogy közösen állítsák vissza a „törvényes” rendet, olykor „tüzes trónnal”, kerékbe töréssel, karóba húzással. Werbőczy törvénykönyvével. Az uralkodó felette állt a társadalomnak, s „össznemzeti” érdekeket képviselt. A koronás fő a hatalom birtokosainak első embere volt. A nép „védelme” mögött a földesurak elemi szempontjai húzódtak:

„Etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk”. A feudális elit csak a királyság intézményében gondolkodott. Valójában a monarchia nem biztosította a társadalmi békét. Ezt bizonyítják a sorozatos parasztlázadások, a feudális anarchia torzsalkodásai. Lehetett vita (és volt is) az uralkodó személye körül, de a királyság intézményét nem kérdőjelezték meg. Ez az akkori közélet elidegeníthetetlen része volt.

A detronizáció már a burzsoáziának jutott, mely nem élhetett a vállalkozásokat túlszabályozó hűbéri béklyók között. A harmadik rend, az időnkénti választásokon maga akart dönteni arról, ki képviselje a legmagasabb csúcson. Ez a polgári szabadság fontos kritériuma volt. A dinasztikus törekvések nem férnek össze a demokratikus közjogi kívánalmakkal. Sok olyan európai állam van még, melynek élén király áll (Anglia, Hollandia, stb.) – ám mi nem vagyunk hollandusok. Ezek feudális csökevények, ahol a monarchák trónolnak, de nem uralkodnak. Horthy Miklós fejtegette egyszer, hogy a magyar nép nem elég érett arra, hogy államfőt válasszon, ezért kell a helyén maradnia. A demokráciának ellentmondása és karikatúrája, hogy – monarchia esetén – a miniszterelnökök jönnek-mennek, a királyok, (kormányzók) azonban maradnak, amíg az „úr” magához nem szólítja őket. A Szent Korona semmire sem garancia. Egy középkori relikvia, szimbólum a múltból, melybe csak azok kapaszkodnak bele, akik számára ez paradicsomi létük szinonimája és reménye. Az igazi megoldást majd a szocialista népköztársaság fogja biztosítani.

HEGEDŰS SÁNDOR