AZ ÉN HÚSZ ÉVEM – KOVÁCS MIKLÓS

Az én történetem akkor kezdődik, amikor gyermekként szüleim meséltek nekem az 1918-1919-es évekről. Mindketten az akkori Kommunista Párt tagjai voltak, sokat tanultam tőlük, amit máig sem felejtek.
1957-ben lettem tagja az MSZMP-nek, akkor a BM-nél szolgáltam. Az ellenforradalom időszakát rendőrként éltem át. Abban az időben Újrónafőn laktam, kerékpárral jártam be a mosonmagyaróvári rendőrkapitányságra szolgálatot teljesíteni. Nem volt egyszerű: hajnalban mentem, este jöttem, s hazafelé, megvallom, gyakran féltem is, meg nem is. Pedig fegyver mindig volt nálam.
1956. október 25-én este hazafelé tartottam. Amikor a faluba értem, arra lettem figyelmes, hogy az 1945 óta a kastélyban állomásozó szovjet katonai egység hurcolkodik. Odamentem hozzájuk és megkérdeztem, hova mennek. A válasz az volt, hogy Győrbe, a többi egységhez, mert háború van Pesten. Visszamentem a szolgálati helyemre, ott már tudtak valamit, de a konkrétumokat ők sem ismerték. Vártunk a jó szerencsére.
Reggel a kapitányság vezetője hosszas telefonálás után odajött hozzánk, és azt mondta, hogy aki akar, bejöhet szolgálatba, aki nem, nem muszáj. A különbség csak annyi volt, hogy aki bement, az arra az időre is megkapta a fizetést, aki nem, az nem. Más szankció nem volt.
Én mindennap bent voltam a városban.
Elindultak a zavargások, napról napra nagyobb tömeg gyűlt az utcákon. Nekünk nem kellett a városba mennünk, csak a saját objektumunkat kellett védenünk. Nem voltunk nagy veszélyben, a tömeg inkább a határőröket kezdte bántani. De minden órában tudtuk, hogy mi történik. Borzalom! Még a kórházból is kivitték a beteg határőr tisztet, a lábánál fogva felakasztották, úgy rúgták szét a fejét – így került sor a mosonmagyaróvári sortűzre. Keresték a többi tisztet is – akkor eszméltünk rá, hogy ez már ellenforradalom.
Sok mindenről be tudnék még számolni, de azok nagyon hosszú sorok lennének.
Az ellenforradalom leverésében végzett tevékenységem elismeréseként megkaptam a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet, Kádár János aláírásával.
Több szolgálati hely után 1985-ben visszaköltöztem Újrónafőre, azóta is itt lakom.
A rendszerváltás annyiban igaz, hogy valóban megváltozott a rendszer. Úgy gondolom, a 14-ik kongresszus első napján, szombaton az MSZMP kongresszusa volt, de vasárnap már az MSZP kongresszusa gyűlt össze.
A véleményem az, hogy Horn Gyuláék ezzel elárulták a pártot, a munkásosztályt és saját magukat.
A Munkáspárt újjáalakulását én magam kezdeményeztem Újrónafőn. Öten-hatan a régi elvtársakkal együtt visszaléptünk a Munkáspártba, s az akkori párttagsági könyvbe be is jegyeztük a visszalépést. Hamarosan új tagjelöltek kerestek meg bennünket belépési szándékkal. Felvettük őket, hamarosan tíz-tizenketten lettünk, így megkezdhettük a vezetőség megválasztását, háromtagú vezetőséggel. Titkárrá engem választottak meg, elkezdtük továbbfejleszteni a helyi alapszervezetet. Ezúton is köszönöm a bizalmat, hogy mára a mosonmagyaróvári alapszervezet elnöke lehetek. Sok feladat rám hárult, de tudtam, mit kell csinálnom, mik a további teendők. Készültünk a további választásokra, dolgoztunk, jártunk a közeli településekre a kopogtatócédula összeszedésével – jártunk sikerrel és kudarccal is. Ugyanezt folytatjuk a továbbiakban is minden erőnkkel, célunk a parlament, hogy mi is ott legyünk.

AZ ÉN HÚSZ ÉVEM – BOKÁNÉ KOLLER MARGIT

Ünnep előtt hasznos és jó a visszaemlékezés. Utunk tagadhatatlan eredményeinek tudatában idézem fel, mi volt a helyzet, amikor a Munkáspárt megalakult.
Községünkben „szocialista tőkével”, vagyis a nép által gyűjtött gazdasági, politikai, kulturális tőkével indultunk neki a rendszerváltásnak.
Zomba község lakossága nem éri el a háromezret. Lakják svábok, bukovinai székelyek, felvidékről települt magyarok, őslakosok vegyesen.
Hatvan éve békességben. Itt születtek őseim, és én is. Családfámon csak német nevet találok. Hetvenöt éve vagyok állandó lakója a falunak, mindenki ismer. Az életünk történelem. Itt éltem át a nagy történelmi viharokat. Mindig tudtam, hogy keményen kell dolgozni, és okosan gondolkozni közös céljainkért. Harminc évig tanítottam – a rendszerváltásig. Végzettségem biológia, mezőgazdasági ismeret és gyakorlat szakos tanár. Akkor még a pedagógus lámpás, fáklya, gyertyaláng volt, feladatom túlnőtt az iskola falain. Ott voltam mindenütt, ahol szükség volt rám. Fiatalon, még 19 évesen beléptem a Magyar Dolgozók Pártjába.
Zombán közel száz párttag volt. Parasztbecsület TSZ és községi alapszervezet, de a szekszárdi üzemekbe bejárók között is sokan.
Az emlékezetes, rendszerváltó összevont taggyűlésen zsúfolt volt a pártház nagyterme. Szemben ültek velünk azok, akik Budapesten jártak. Szekszárdról Csáki „elvtárs”, majd a megyei vb tagja, Török János, a tsz-elnök, Erős András. Mondták az új szelek szövegét. Csáki „elvtárs” magasra emelte jobb karját, mutató ujjával felém célzott, és a következő szöveget mondta: „…aztán majd jól megnézzük, megvizsgáljuk, meggondoljuk, hogy az újjászervezett MSZP-be kit veszünk be.” Ezt nekem szánta, mert 8 évig voltam községi párttitkár. Nagyon rosszul esett. Végigpergett előttem minden. Gyermekkorom, amikor a kis földes szobánkban hat gyerek kuporgott, a háború, amikor apámért csendőrök jöttek, mert nem vette át a német behívót. A „hűséggel a hazáért” mozgalom magyar katonája volt. A felszabadulás, mert nekem az volt. Az állam pénzén tanulhattam. 1955-ben tagja voltam a DISZ Központi Vezetőségnek, később KISZ végrehajtó bizottsági tag voltam. Községünkben építettem járdát, szolgálati lakást, iskolát, ravatalozót. A TSZ-major fáit ültettem a nyolcadikosokkal, és leraktuk a jelenlegi sportöltöző alapjait. Mindezt társadalmi munkában, tanítás után. Családomnak is építettem házat kamatmentes kölcsönből.
Már nem hallgattam tovább a szöveget. Ez a párt, amit ott szerveztek, az MSZP, nem az én pártom lesz. Felálltam, és elhagytam a termet. Jöttek utánam többen is. Elsősorban azok, akik nem jobb megélhetésért voltak párttagok, hanem igaz baloldali kommunisták. Amikor húsz évvel ezelőtt felkerestek, a Munkáspárt tagja lettem. 1994-ben az a megtiszteltetés ért, hogy helyi listavezetője lehettem a Munkáspártnak, és a választáskor bejutottam a Tolna megyei közgyűlésbe. Tagja lettem a művelődési, valamint ifjúsági és sportbizottságnak. Fontos ember lettem, átvilágítottak.
Szakály községhez kötődik házasságom. Jelöltek önkormányzati képviselőnek ugyanebben az évben. Tizennyolc, magát függetlennek nevezett jelölt között egyedül én vállaltam párttagságomat. Dobogós helyet értem el, képviselő lettem. Rám szavaztak azok, akik tudják, hogy nem forgatok köpönyeget. Vállalom nézeteimet akkor is, amikor nehezebb körülmények között kell dolgozni.
Sajnos, amit évtizedek alatt építettem, építettünk – eladták. Az istálló környékén már nem hallani állatok hangját. Eladták a lakásokat, az iskolát. Ha keresztül mennek szép falunkon, még látszik a Kádár-rendszerben épült sok szép ház. Két-három ügyeskedőnek dagad a pénztárcája, miközben a polgármesteri hivatal előtt sorban állnak a segélyre várók.
Ma is vallom, hogy érdemes volt végigküzdeni, hiszen gyermekeim, unokáim tiszteletét vívtam ki munkámmal. A kommunista mozgalomért ezrek és ezrek áldozták életüket. Bízom abban, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. Lesznek és vannak utódok, akik emléküket megőrzik, és küzdelmüket folytatják.