„A kapitalizmus nem fogja megadni magát. A magyar kapitalisták nem fognak önként lemondani a parlamenti helyekről, a hatalomról. Nekünk kell megszerezni! Állítsuk magunk mellé a dolgozó embereket! Értessük meg, hogy neki nem MSZP és Fidesz között kell választani. A Munkáspárt és mindenki más között kell dönteni! Meg kell mutatnunk a munkásnak, hogy csak egy út van: a kapitalizmus megdöntése, a forradalom!” Thürmer Gyula szavait értették és tetszéssel fogadták a munkáspárti aktivisták. A párt huszadik születésnapja azonban nem csak az ünnepről szólt, fiatalok és idősek együtt agitáltak a Blaha Lujza téren, majd vörös zászlók alatt vonultak a Baross utcai székházba. Az alábbiakban a Munkáspárt elnökének beszédéből idézünk.

Ezt is megértük: húsz évesek vagyunk! Boldog születésnapot Nektek! Boldog születésnapot a pártnak, minden kommunistának! Sok örömet kívánok mindannyiunknak, sok küzdelmet és még sokszor, nagyon sokszor húsz esztendőt!
    Gondoltátok volna, gondoltuk volna húsz éve, hogy egyszer eljutunk idáig? Persze, hogy gondoltuk. Hittünk benne. Hittünk a szocializmusban. Hittünk saját erőnkben. Hittünk abban, hogy az embereket nem lehet az idők végezetéig félrevezetni, és egyszer eljön az igazság pillanata.
    Hitünk és meggyőződésünk óriási erő volt, hegyeket mozgatott meg. S, ami több, kizökkentetett bennünket az előző évtizedek megszokott kényelméből, a hatalom kényelméből. Újra forradalmi időket éltünk.
    Jártuk az országot, kerestük egymást, szervezkedtünk. Valami olyasmit tettünk, mint elődeink, Kun Béla és mások 1918-ban tettek. Két hónap alatt szinte a semmiből pártot szerveztünk.
    A munkásmozgalom legjobbjai jöttek hozzánk. Erejük teljében lévő férfiak és asszonyok. Igaz kommunisták. Azok, akik a hatalom éveiben sem a rangért és a karrierért jöttek a pártba. Azok, akik húsz éve is hozni akartak a pártba és nem elvinni.
    A vezetést, a szervezést a legtapasztaltabbak vállalták. Sokakban még élt 1945 emléke, a felszabadulás utáni osztályküzdelmek. Másoknak 1956-ból jutott ki. Akkor szemtől szembe néztek az osztályellenséggel, az ellenforradalmárokkal, és fiatalon helytálltak.
    A csatlakozók zöme rögtön értette, hogy mi történt Magyarországon. Nem ültek fel a propaganda meséinek. Tudták: ha a munkásőrtől elveszik a fegyvert, ha a munkást és a parasztot kilökik az ország házából, ha a gyárak, a bankok a tőkések kezébe kerülnek, az nem demokratikus forradalom, az nem reform! Hanem ellenforradalom, tőkés ellenforradalom a javából.
    Mi az első pillanattól kezdve megmondtuk: nem kérünk a rendszerváltásból! Védtük a szocializmus utolsó bástyáit, a termelőszövetkezeteket, az állami tulajdonú vállalatokat, a teljes foglalkoztatást. Az emberek közül sokan kérdezték akkoriban: mit akartok, nem veszitek észre, hogy a múltat véditek? De nem így volt! A lényeg nem a múlt volt. Mi a jövő tragédiáitól akartuk megóvni önmagunkat, az embereket, a nemzetet, Magyarországot. A kapitalizmus okozta tragédiáktól akartuk megvédeni az országot. Tudtuk róluk, hogy be fognak következni, és, nézzetek csak körül, be is következtek.
    Igen, a szocializmust nem sikerült megvédeni! A szövetkezeteket szétverték, ma már külföldiek kenyerét esszük. A nemzeti ipar helyét a multik foglalták el. Másfél millió munkahelyet vettek el tőlünk, és azóta sem adták vissza.
    De nem kell szégyenkeznünk! Ez nem akármilyen csata volt. A hazai és a nemzetközi tőke fő erőivel küzdöttük, és velük szemben maradtunk alul. Erősebbek voltak, mint mi. Több volt a pénzük. Mi pénz nélkül és egyedül.
    Nem kell szégyenkeznünk! A szocializmus emlékét a hazai és a nemzetközi tőke fő erői sem tudták teljesen kiirtani. S, ebben nekünk is szerepünk van. Gyermekeinknek, unokáinknak van mit elmesélnünk. S, húsz év elteltével ők egyre inkább értik, mit is veszített a dolgozó nép.
    Még valami, elvtársak, amiről meghatottság nélkül beszélni. Megvédtük a XX. század legnagyobb politikusának, a magyar szocializmus nagy építőmesterének emlékét. Vállaltuk és vállaljuk, hogy Kádár János unokái vagyunk.
    Harcostársaink első nemzedékéből már sokan nincsenek közöttünk. Nevük azonban ott szerepel a magyar munkásmozgalom képzeletbeli panteonjában. Emlékezzünk rájuk, emlékezzünk néma felállással azokra, akik egy nehéz időben „a kommunizmusért, a népért éltek”.
    Pártunk születésnapján van okunk örülni, van mire büszkének lenni. Büszkék vagyunk közös gyermekünkre, A Szabadságra. Ez az egyetlen baloldali, kommunista újság, amely húsz éve töretlenül hirdeti a munkásember igazát. Ne engedjük elveszni! Vegyük meg A Szabadságot, védjük meg a következő nemzedékek számára! Nekik is szükségük lesz rá.
    Büszkék vagyunk ifjú kommunistáinkra! Az első nemzedék tagjai ma már fontos tisztségeket látnak el a pártban. De újra itt vannak a huszonévesek, sőt a tizenévesek! Lányok, fiúk, ifjú küzdőtársaink! Emeljétek magasra a vörös lobogót, és mutassátok az utat! Mi veletek megyünk!

    Büszkék vagyunk asszonyainkra, a Nőtagozatra. Gyarapodjatok, erősödjetek, építsétek a nőmozgalmat, és védjetek bennünket, férfiakat!
    Büszkék vagyunk a párt aktivistáira, vezetői gárdájára. Sokan közülük húsz éve állnak a vártán. Köszönjük nekik! De küldetésüknek még nincs vége. A pártnak tovább kell élnie, s ehhez ők is kellenek. A pártnak új vezetőket kell találnia, s ebben sokat segíthetnek.
    A kapitalizmus a legravaszabb társadalmi rendszer az emberiség történetében. A kapitalizmus semmit sem ad a dolgozó embereknek, de milliónyi illúziót ébreszt.
    Elhiteti az emberekkel, hogy a jó és a tehetséges érvényesül, miközben a mai világ a rosszé, a könyörtelené, a gazdagé. A kapitalizmus elhiteti a népekkel, hogy a tőkés intézmények minden gondjukat megoldják, miközben az Európai Unió és a NATO nem más, mint úri klub. A gazdagok az uralkodók, a szegények meg a modern gyarmatok.
    Igen, a kapitalizmus semmit sem ad a dolgozó embereknek, viszont milliószámra ébreszti az illúziókat. De, ma már nem olyan könnyű becsapni az embereket. Ezen a karácsonyon sok családnak már nem jut pénz ajándékozásra. Vajon ők dicsérni fogják a tőkés rendszert? Ezreket lakoltatnak ki azért, hogy a tőkés bankok pénzüknél legyenek. Vajon ezek az emberek ezentúl is felülnek a meséknek? Sok százezer ember állás nélkül fejezi be az évet, s még reménye sincs arra, hogy újévtől lesz munkája. Vajon ők a kapitalizmus hívei?
    Nem, barátaim! A magyar kapitalizmus húsz éve sok mindenre megtanította az embereket. A mi dolgunk, hogy érzéseiket tudatos cselekvéssé formáljuk. A kapitalizmus nem fogja megadni magát. A magyar kapitalisták nem fognak önként lemondani a parlamenti helyekről, a hatalomról. Nekünk kell megszerezni! Állítsuk magunk mellé a dolgozó embereket! Értessük meg, hogy neki nem MSZP és Fidesz között kell választani. A Munkáspárt és mindenki más között kell dönteni! Meg kell mutatnunk a munkásnak, hogy csak egy út van: a kapitalizmus megdöntése, a forradalom!
    Az elmúlt húsz évben megtanulhattuk, és többségünk meg is tanulta, hogy nincsenek csodák. Csak munka van. Ahol dolgoznak, ott van eredmény. Ahol „önagyonüléseznek”, amint Majakovszkij mondta, ott nincs eredmény. Ha jól dolgozunk, a forradalom napja közelebb kerül hozzánk. Ha rosszul dolgozunk, vagy sehogy sem, távolodni fog.
    Elvtársak! Ezért azt mondom: dolgozzunk! Minden este kérdezzünk meg magunktól, hogy mit tettem ma a pártért, mit tettem ma a forradalomért? És kérdezzünk meg társainkat is: te mit tettél a pártért, mit tettél a forradalomért?
    Néha az az érzésem, hogy nem vesz-szük komolyan történelmi felelősségünket. Nem vesszük komolyan, hogy a magyar munkás tetteket vár tőlünk. Nem akarjuk megérteni, hogy Magyarországon akármi is történhet. Ma senki sem tudja, mikor következik be a forradalom, de bekövetkezhet.
    Sok elvtársunk azt mondja: nézzünk szembe a tényekkel, öregek vagyunk, fáradtak, nincs tovább! Ezt soha sem mondhatjuk! Ne azon siránkozzunk, hogy öregek vagyunk, hanem hozzuk ide a gyerekeinket! Ne azt keressük, hogy miért nem tudunk jelölteket állítani, hanem menjünk el minden létező ismerőshöz, rokonhoz! Nem azon sajnálkozzunk, hogy szegények vagyunk, hanem kérjünk azoktól, akiknek van.
    A párt sorsa, a forradalom sorsa most a ti kezetekben van. Szorgos, fegyelmezett munkával, sok áldozattal, az ország egyik legerősebb pártjává lehetünk. Fegyelmezetlenséggel, lustasággal, hanyagsággal mindent elveszíthetünk.
    Húsz éve lehajtott fejjel mentünk a nemzetközi kommunista találkozókra. Joggal kérdezték tőlünk: miért engedtétek megbuktatni a szocializmust? Mára újra szereztünk tekintélyt. Tudják rólunk, hogy akármilyen nehéz is, mi kommunisták maradtunk és internacionalisták, és lesz még magyar földön szocializmus.
    Húsz éve hittel és lelkesedéssel teremtettük újjá a kommunisták pártját. Tovább kell mennünk, a pártért, a szocializmusért! Tartsuk magasra a vérvörös zászlót! Ne adjuk fel hitünket, hiszen történelmet formálhatunk. Hogy mondja a bécsi munkásinduló? „Vagyunk egy jobb rend hű katonái, és leszünk a győztes élcsapat.” Mi a győztes élcsapat akarunk lenni, és leszünk is!

Éljen a Munkáspárt!
Éljen a magyar nép!
Éljen a szocializmus!