„1848 márciusában a magyar uralkodó osztály szembenézett önmagával. A feudális arisztokrácia legjobbjai, Széchenyi, Wesselényi, Batthyány mondott igent a jobbágyság eltörlésére, a polgári haladásra. Ma a magyar uralkodó osztály befogadja a Jobbikot. Csak azért, hogy ne kelljen igent mondani az igazi baloldalra, a Munkáspártra” – mondta Thürmer Gyula a Munkáspárt hagyományos szegedi ünnepségén. Budapesten a Várban, Táncsics Mihály egykori börtöne előtt Vajda János alelnök sem kertelt: „A magyarok 20 éve rossz utat választottak, hiszen a többségnek jó volt a munkát, kenyeret, valamint tisztességes és biztos megélhetést adó szocializmus. A szocializmus a jelenleg hatalmon lévőknek volt rossz, azoknak, akik gazdagságra vágytak, akiknek büdös volt a munkás és a paraszt”.

Az alábbiakban a Munkáspárt elnökének ünnepi beszédéből idézünk.
   Március 15-én a magyar forradalom és szabadságharc ünnepére emlékezünk. Mellünkre tűzzük a nemzeti lobogó egy darabját, és örülünk, hogy magyarok vagyunk. Örülünk, hogy 162 évvel ezelőtt a nemzetközi fejlődés élvonalába kerültünk. A párizsi, a berlini, a bécsi forradalom mellé álltunk. Éreztük: immáron nem kizsákmányolt, műveletlen, gyarmati nép vagyunk, szabadok vagyunk és önállóak. Évszázadok után ismét mi mutatunk utat Európa népeinek. 1848 márciusa nagyszerű ünnep volt.
   Nagyszerű érzés lehetett márciusi ifjúnak lenni. Tízezrekkel együtt szavalni: rabok tovább nem leszünk! Kiszabadítani Táncsicsot! Kossuth szavára odaállni a honvédseregbe! Megverni Pákozdnál Jellasicsot! Megfosztani a Habsburgokat a magyar tróntól!
   Alig másfél év alatt mi, magyarok többet éltünk, többet tettünk, többet cselekedtünk, mint előtte századokon át. Szükség volt mindenkire. A költő Petőfire, az államférfi Kossuthra, a hadvezér Görgeyre, a forradalmár Táncsicsra, az ágyúöntő Gábor Áronra. Szükség volt a diákságra, a városi értelmiségre, és nagyon nagy szükség a gyárak munkásaira, a vidék parasztjaira.
   Mi, magyarok visszakaptuk hitünket. Hirtelen kitárult előttünk a jövő. A forradalom közös eszmévé vált, mozgósító, lelkesítő, mindent elsöprő eszmévé. Tudtuk, hogy élnünk kell. Tudtuk, hogy érdemes élnünk.
   Miről is szólt történelmünk e nagyszerű eseménye? 1848-1849 a társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség ünnepe. A forradalom március 18-án, három nappal Petőfi Talpra magyarja után, eltörölte a jobbágyságot. Megszüntette azt az intézményt, amely 650 éven át a magyar paraszt kizsákmányolásának eszköze volt. A paraszt szabad munkavállaló lett, elindulhatott a polgári fejlődés.
   A forradalom szinte az első perctől kezdve hadat visel Ausztria ellen. 1849. április 14-én megfosztja a Habsburgokat a magyar tróntól. E két cselekedettel Magyarország történelmet ír.
   1848 egyszer és mindenkorra választ adott az előző korok vívódásaira.
   A magyar sors csak akkor fordul jobbra, ha egyszerre választjuk a társadalmi haladást és a függetlenséget. Nem lehetünk függetlenek elmaradott országként. Nem lehetünk haladó ország mások gyarmataként.
   Ma Magyarország a nemzetközi tőke, az Európai Unió gyarmata.
   Nincs magyar gazdaság. A magyarországi termelés zömét külföldi vállalatok adják. Övéké a gyár, övéké a haszon. Nincs önálló magyar gazdaságpolitika. A magyar költségvetés nem léphet életbe az IMF és az EU engedélye nélkül. Nincs önálló magyar hadsereg, csak néhány ezer zsoldos, akik őrfeladatokat látnak el a nagyok mellett. Nincs önálló magyar külpolitika, minden lényeges ügyben Washingtonhoz és Brüsszelhez igazodunk.
   Ma nem látjuk a holnapot. Nincsenek lelkesítő eszmék. Nincsenek közös ideálok. Nincsenek Kossuthok és Petőfik. Magyarország válságban van.
   Húsz esztendeje rossz utat választottunk. A magyarok többségének jó volt a szocializmus. Munkát adott, kenyeret, tisztességes és biztos megélhetést.
   A szocializmus nem volt mindenkinek jó. Rossz volt azoknak, akiknek nem volt elég a tisztességes megélhetés, gazdagságra vágytak. Rossz volt azoknak, akiknek büdös volt a paraszt, a munkás, és úgy gondolták, csak ők hivatottak az országot vezetni.
   Most ők vannak hatalmon. Elvették tőlünk a munkát, elvették a kenyerünket, rabszolgává tettek bennünket. De egyedül még erre sem lettek volna képesek. Kellett a külföld, az idegenek pénze. A rendszerváltók drága árat fizettek ezért: a magyar függetlenséggel fizetettek saját uralmukért.
   A magyar tőkések megijedtek, félnek, rettegnek. A tőkés világ válságban van. A tőkés barátok már nem segítenek úgy, mint régen. A multik nálunk rúgják ki előbb a munkást, hogy ne kelljen odahaza. Az IMF ad pénzt, de cserébe függetlenségünk maradékával fizetünk. Szó nélkül megyünk Afganisztánba és bárhova, ahova hívnak.
   A magyar tőke megijedt a magyar munkástól. Fél, hogy itt is az lesz, mint Görögországban. Fél, hogy a nyomorgó, elégedetlen tömegeket nem tudja megállítani, ha egyszer már nem kér a nép, hanem vesz és ragad.
   A magyar tőke azt hiszi, hogy erővel győzhet. Azt hiszi, hogy büntetlenül tehet utcára szakszervezeti vezetőket.
   A magyar tőke még saját polgári demokratikus szabályait is felrúgja. Húsz éve még esküdtek a többpártrendszerre, ma elég, ha van két-három párt a parlamentben. Régóta tudják, hogy a kopogtatócédula rendszer rossz, tisztességtelen, mégsem változtatták meg. Sőt, megszigorították, hogy még a Munkáspárt se tudja összegyűjteni a cédulákat.
   Húsz éve még hangosan hirdették a sajtószabadságot. Ma annak van sajtója, akinek pénze van. Húsz éve még demokratikus vitákat rendeztek a választások előtt. Ma már se vita, se demokrácia.
   A 2010-es választás a polgári Magyarország eddigi legantidemokratikusabb választása lesz.
   Ezzel milliókat fosztanak meg attól, hogy érdekeik képviselői bejussanak a parlamentbe. Az új parlament így nem a nemzet parlamentje lesz, hanem két-három párté.
   1848 márciusában a magyar uralkodó osztály szembenézett önmagával. A feudális arisztokrácia legjobbjai, Széchenyi, Wesselényi, Batthyányi mondott igent a jobbágyság eltörlésére, a polgári haladásra. Ma a magyar uralkodó osztály befogadja a Jobbikot. Csak azért, hogy ne kelljen igent mondani az igazi baloldalra, a Munkáspártra.
   A márciusi polgár-ifjak nem hagyták Táncsicsot a börtönében, hanem kiszabadították. Kossuth a magyar földművestől, a magyar iparostól kért és kapott segítséget. Oly zászló alá hívott, melyre e három jelszó volt fölírva: függetlenség, demokrácia, közművelődés.
   Ez a zászló nem a vörös zászló volt, de benne volt a vörös szín is. Ez a zászló a nemzeti lobogó volt. E zászló alá odaállunk ma is. Ez a zászló a miénk is!
   Éljen a magyar szabadság!
   Éljen a haza!