„Vért ittatok, urak!
   Vért, a magyar munkás, a paraszt, az értelmiség, s az országot akkor még magáénak érző szerb, horvát és szlovák és román vérét! Ti, kékvérű mocskok, vezettétek bele az országot az ország- és nemzetvesztő háborúba! A ti árulással örökölt és pénzért vett ipszilonjaitok tették tönkre Magyarországot!
   Most mi kérünk igazságot!”
   Az idézet egy 1919-es Csongrád megyei újságból származik. Nem vörös lap volt, szinte polgári, addig is elfogadott. A múlt század első tőkés vérzivatara után egy ország gyűlölete zúdult az elitre.
   Elitre?
   Menekültek, megbújtak, megalkudtak.
   Bethlen gróf, a későbbi miniszterelnök, a Horthy-rendszert paraszt és munkás veríték árán konszolidáló korrupt nemes Bécsben fosztatta ki legényeivel Magyarország követségét. Ne szépítsünk: pénz loptak! S a pénzt nem a „nemzeti ügyre”, hanem saját úri megélhetésükre szánták.
   Horthy tengerész német akcentusát a Szegedet megszálló Antant csapatok nem igen díjazták, de rajta kívül más főtiszt nem fogott fegyvert nemzete ellen. Őt tudták egyedül használni. Csak ő vállalt szerepet a magyar Tanácsköztársaságot hátba támadó „Nemzeti Hadseregben” a Monarchia magyar főtiszti karából.
   Igen, sok, Ludovikát végzett főtiszt később felesküszik a kormányzóra, azonban többségük 1919 fényes napjaiban a nemzetre, a Tanácsköztársaságra, az ország védelmére, a tisztességre teszi le tiszti szavát. Nem lesz áruló.
   S voltak persze a polgári- és szociáldemokraták. Ők kihasználták a munkáshatalmat, betagozódtak a Tanácsköztársaság rendszerébe. Új bürokráciát, új mandzsettás urakat teremtettek a munkás állam épülő közigazgatásában. Ők azért voltak ott, hogy addig se kelljen harcolni se fehér, se vörös oldalon. Viszont meghúzhatták magukat addig, ameddig eldől, hogy ki diadalmaskodik. Patkányok, tolvaj senkik.
   Orgovány, a mozdonyok kazánjaiba vetett – égjen, mint Dózsa – vörös katona, a főváros utcáin agyonvert igazi szocialista újságíró az ő felelősségük is.
   Később, amikor majd Horthy pribékjei a kommunista Sallait és Fürstöt akasztják, Peyer szociáldemokratái csöndben maradnak, támogatják a rendszert. Jó, Kéthly Anna is kussol. Aztán sírnak, hogy ’45 után miért nem bízik bennük a munkás.
   1919 márciusa a magyar dolgozó ébredése volt. 1919 tényleg szabadságharc és forradalom volt. Nem csak Bécstől szabadulni, hanem más utat választani, mint amit az első világháborúban győző angolszász-francia nyugat kényszerít ránk. Ez szabadságharc volt.

   Forradalom volt, mert a dolgozó végre lerázta évezredes igáit. Nagy szavak? Dolgozol ma multinál? Hazai nagytőkésnél? Tudod milyen most az orvosi ellátás, az oktatás? Mikor mész üdülni? Nem akarnád másként, emberibb módon?
   1919 márciusában, sokszor ügyetlenül, még többször bután és tapasztalatlanul, de az ország egy becsületesebb és tisztességesebb, igazságosabb jövő felé indult.
   1919 hősei a mi hőseink. Kun Béla, Szamuely Tibor, Karikás Frigyes, Korvin Ottó és igen, még Rákosi Mátyás is. Az ötvenes évek bűnei nem írják felül ’19 hőstetteit.
   Az urak eltiporták az első magyar szocialista forradalmat.
   Az urak, s a szocializmus árulói, többségük széles mosolyú párttag, szétzúzta a második magyar szocialista kísérletet.
   Ma mindent megtesznek, hogy ne legyen harmadik lehetőség. Szociáldemokraták, polgáriak, fasiszták, multik és egyéb mocskok.
   Rettenetesen nehéz lesz, munkát és magánéletet veszélyeztet, pénzbe és fáradságba kerül, számtalan kudarcot is el kell majd viselni, de nekünk akkor is csak egy feladatunk van: megteremteni a harmadik Magyar Szocialista Népköztársaságot.

KAPITÁNY GYULA