A Népszabadság március 5-i száma interjút közölt Lendvai Ildikóval, az MSZP elnökével. A kérdezett kincstári optimizmusról tett tanúbizonyságot, olyan időszakban (néhány héttel április 11-e előtt), amikor csaknem bizonyos a Fidesz győzelme. Mint mondotta, „egyre többen ébrednek rá: komoly tétje van a választásnak”. Az elnök asszony nehezményezi, hogy a Fidesz „nyíltan hirdeti egyetlen párt bebetonozásának programját”. Vajon az MSZP - ha tehetné – nem törekedne-e arra, hogy a harmadik ciklust is megnyerje? Az úgynevezett „váltógazdaság” nem minden esetben működik a pártok szándékai szerint. Navracsics Tibor visszautasította Bajnai Gordon ajánlatát, hogy egyezzenek meg bizonyos demokratikus minimumban. Ám tudni kell, ez a „minimum” igen relatív, nem minden pártnak egyformán érdeke annak dogmatikus betartása.
   Azt is tudni kell, a kompromisszumok megkötésének akkor van realitása, ha kiegyenlítettek az erőviszonyok. Ebben a választási kampányban ez a helyzet nem áll fenn, az erősebb ugyanis diktálni akar és nem kiegyezni. „Kár”, hogy ezt az alkut az MSZP nem akkor ajánlotta fel partnereinek, amikor a választási eredmények a szocialistáknak kedveztek. Lendvai Ildikó szerint a miniszterelnök javaslata „nem érte el, nem hívta elő a Fidesz jobbik énjét”. Az elnök asszony úgy véli, „az MSZP-nek fel kell vállalnia a demokrácia védőjének szerepét”.
   Úgy tűnik, a szocialisták nemcsak a baloldalt sajátítják ki, de a demokráciát is. A pártnak hívnia kell mindenkit, akinek a demokrácia védelme elemi érdeke, s hozzáteszi: a demokrácia védelmére „most az MSZP jelenti a legerősebb garanciát”.
   E kijelentésekkel is vitatkoznunk kell, hiszen a fasizmus előretörésében a szocialisták tehetetlensége (?) döntő szerepet játszik. Ugyanakkor az a diszkrimináció, melyet Lendvaiék a Magyar Kommunista Munkáspárttal szemben alkalmaznak, nem szolgálja a demokrácia érdekeit. Az MSZP felső vezetése talán nem annyira rövidlátó, hogy ne tudná: most nem az a kérdés, kapitalizmus, vagy szocializmus, hanem fasizmus vagy demokrácia (Dimitrov, 1935).
   A Munkáspárt antifasiszta szövetség alatt nem az MSZP és a Fidesz kiszolgálását érti, hanem közös, összehangolt akciókat Vonáék ellehetetlenítésére.
   Lendvai Ildikó, Orbán Viktorral vitatkozva felveti az egy- vagy többpártrendszer problematikáját, és egyértelműen a többpártrendszer mellett foglal állást. Meg kell vallanom, ez igen bonyolult kérdés. Olyan politikai konstrukcióban, ahol polgári pártok rivalizálnak egymással, elfogadható, ahol azonban a kapitalizmus, vagy a szocializmus a tét, a „váltógazdaság” nehezen képzelhető el. Tételezzük fel, hogy a választásokon a Munkáspárt győz, és a hatalom birtokában megkezdi programjának megvalósítását (szocialista államgépezet, a főbb termelési eszközök nacionalizálása, stb.). A következő választásokon a polgári erők kerekednek felül és restaurálják a kapitalizmust. Az újabb megmérettetésen azonban ismét a kommunisták kerülnek az élre és hozzálátnak a hatalom átépítéséhez, a főbb termelési eszközök államosításához. Ez meddő kötélhúzás lenne, mely nem vinné előre a társadalom fejlődését.
   A szocialista demokráciának mások a normái, mint a polgári demokráciának.
   Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon védelmére kelve, az elnök asszony kijelenti: „tisztességes vezető nem fordul saját egykori közössége ellen”. Furcsa ez a vélemény egy dezertőr politikus részéről.
   Számára az élet nyilván a rendszerváltással kezdődik. Úgy vélem, nem lehet közömbös, mi történt 1990 előtt.
   Minden bizonnyal ezt szeretnék feledni a szocialista vezetők.

HEGEDŰS SÁNDOR