Majd harmincéves mai fiatal vagyok, aki képes a saját szemével látni a világot. Egy ifjú, aki a szomszédos megyéből immár több mint fél évtizede heti rendszerességgel Szolnokra jár dolgozni. Minden vasárnapi ebédet követően felutazom, s a pénteki nap hazazötykölődöm, országunk elavult vasútrendszerén.
   Ismét leültem – most az igazságtalanság hatványozódásától. Attól, ami a mai világunkban egyre csak szaporodik, egyre csak növekszik, és egyenlőtlen módon egyre nagyobb terheket ró az elszegényedő polgári-értelmiség és a munkás-réteg vállára.
   Tisztában vagyok azzal, hogy a nagyobb pártok lelkiismeret-furdalás nélkül, az államvagyon kasszájából finanszírozzák reklámjaikat. Propagandáik, melyek szinte már azt hangsúlyozzák, hogy ha rájuk szavazol, akkor megkapod a képviselő felmérhetetlen bizalmát!
   Hova jutottunk? Hát révbe biztosan nem, csak zátonyra futottunk. Egy egykoron méltóságteljes országban most választási kabaré dúl. És én ettől már teljesen besokalltam.  
   Annyira, hogy már meg sem tekintem a semmitmondó beszédeket.
   Ahogy a kampány szélesedett, úgy az én kedvelt mozgásterem is egyre jobban szűkült össze. Mára egyetlen hely maradt számomra, ahová szívesen kiülök: a vasútállomás előtti parkosított rész. Ugyan nem mentes a politikától, hisz ott díszeleg megannyi ígérgető szó, és az elmúlt húsz év elszegényedése az arra járó arcokon.
   Mégis szeretek a padokon ücsörögni.
   Itt élvezhető leginkább a napsütés, és olvasni való is akad, hiszen szemből, egy igen szerény táblán a Munkáspárt hirdetése köszön vissza rám. Egy apró hirdetőtábla, ami nem az én zsebemből húzta ki a pénzt a kampányra. Néhány szimpatikus felirat, és eszme, ami megérné a támogatást.
   Most pénteken is elfoglaltam a megszokott helyemet. A kellemesen cirógató tavaszi napsütés rendre fogadott, ám megrökönyödésemre a táblának hűlt helye.
   Körbenéztem hát, kutatva az összefüggéseket, és leleplezve a cselszövést. S mit nem veszek észre? A közvetlen környezetből minden jelölt eltűnt. Az MSZP, a Jobbik, az MDF, az LMP és a Fidesz. Nem!
   Valami túloldalt ott árválkodik! Á, az csak a Fidesz! Ez van ráírva! Egyedüli dominanciájában hirdeti, hogy: Csak a Fidesz!
   Hogy van ez? Nem elég, hogy minden csapból a narancs és a társai folynak? Majdhogynem magukat már nyeregben érezve el kell, hogy tüntessék a kedvenc helyem szolid kampánytábláját is?
   Nem maradtam tovább.
   Hazaértem, lefeküdtem aludni, de nyugodtan valahogy nem tudtam.
   Mert az erénytelen egyenlőtlenség, ahogy szokás mondani: ismét leültetett. Mindig így történik, ha ilyet tapasztalok. A dolgok folyása egyre jobban megerősít bennem egy nézetet, és egy mondást: radikális, most már az emberek javát szolgáló változtatások szükségesek!
   De ezek a célok csakis közösen érhetőek el. Olyan emberekkel karöltve, összefogva, akiknek szintén jelent valamit ez a bölcsen megfogalmazott pár sor:
   „Ha megremegsz a felháborodástól, valahányszor igazságtalanság történik a nagyvilágban, az elvtársam vagy!”
   (Ernesto Che Guevara)

SZÉL RÓZSA