ÚJJÁSZERVEZZÜK A PÁRTOT!

1919 augusztusában megdöntik a Tanácsköztársaságot. Az egységes kommunista-szociáldemokrata párt szétesik. A kommunista vezetőket üldözik, ki-ki menekül, amerre tud, főleg Ausztriába. A kommunista párt vezetés nélkül marad.
   Budapesten ketten maradnak a KMP régi vezetéséből, Hirossik János és Korvin Ottó. Hirossik ekkor 32 éves, egykori baloldali szociáldemokrata, ért a szakszervezeti munkához. Hirossik azon kevesek egyike, aki majd megéri az 1945-ös felszabadulást. Korvin mindössze 25 éves. A Tanácsköztársaság idején a belügyi népbiztosság politikai osztályát vezeti, minden ellenforradalmár következetes ellensége. Már augusztusban lebukik, s az ellenforradalmi bíróság halálra ítéli, és 1919. decemberében kivégzik.

KELL-E KOMMUNISTA PÁRT?

Bécsben az emigrált kommunista vezetők megkezdik a párt szervezését. Itt van Kun Béla, a KMP és a Tanácsköztársaság vezetője, ekkoriban is csak 34 éves, lelkes, tele energiával. Az ő életútja majd a Szovjetunióban folytatódik és ott is ér véget, törvénysértő módon elítélik és kivégzik. Bécsben van Landler Jenő, az élő legenda, aki a Tanácsköztársaság idején belügyi népbiztos, majd a Vörös Hadsereg főparancsnoka. Az „idősebbek” közé tartozik, 1875-ben született. Pár év múlva betegség viszi el, de most még a szervezés egyik motorja. Ne feledkezzünk meg Szántó Béláról sem! 39 éves ekkor, a Tanácsköztársaság idején hadügyi népbiztos. Megéri a második szocialista Magyarországot, 1945 után majd a szövetkezeti mozgalom egyik vezetője lesz.
   Az első kérdés, amit el kell dönteniük, hogy kell-e egyáltalán kommunista párt? Igényli-e a munkásosztály? A válasz nem egyszerű. Az 1920-as évek elején az ún. „városi proletariátus” (ma azt mondanánk, hogy bérből és fizetésből élők) teljes lélekszáma 900 ezer főre tehető, s eléri az egész magyarországi kereső népesség 23,7 százalékát. 1930-ra számuk 1,2 millióra nő, és az összes kereső 29 százalékát teszi ki. A bérből és fizetésből élők között azonban a gyári munkásság kisebbségben van. 1920-ban 343 ezer főt foglalkoztat az ipar, 1930-ra 531 ezerre nő.
   A 20-as években a munkás rosszul él. A munkanélküliek száma 100-110 ezer fő, egészen a világválságig, amikor 200 ezerre, majd 1932-ben 600 ezerre nő. A munkás félti a munkahelyét, és megfertőzi a nacionalista propaganda is. „Csonka Magyarország nem ország, Nagy Magyarország mennyország” – hirdeti a korszak médiája, és sok munkás elhiszi.
   A szakszervezetek teljes egészében a Szociáldemokrata Párt kezében vannak. 1922-ben a munkavállalók mintegy 25 százaléka tagja a szakszervezetnek, mintegy 202 ezer fő. Ez a csúcs. 1930-ban már csak 88 ezren vállalják a szakszervezeti tagságot. A kommunisták vezetői úgy értékelik, hogy a pártra szükség van: a világhelyzet romolhat, a forradalom ismét időszerűvé válhat, a munkásnak meg kell magyarázni a helyzetét, tudatosítani kell a tőke elleni harc szükségességét.

MI LEGYEN A PÁRT TAKTIKÁJA?

Hogyan dolgozzon a párt olyan helyzetben, amikor a tagság igen kis létszámú, csupán néhány száz fő? Mit tegyen, amikor óriási a káderhiány, hiszen az illegális vezetők rendre lebuknak, és kevés a pénz is? Kun Béla úgy véli, hogy a magyarországi munkástól ilyen körülmények között nem lehet forradalmi aktivitást várni. Annál is inkább, mert feloldódhatnak a szakszervezeti, szociáldemokrata közegben. Kun szerint kívülről, a Szovjetunióból és más országokból kell hazaküldeni képzett forradalmárokat. Otthon teljesen szét kell választani a kommunista és szociáldemokrata szervezeteket.
   Landler Jenő más véleményen van. Szerinte helytelen és veszélyes kívülről beküldeni emigráns kommunistákat, mert óriási a lebukás veszélye. A KMP dolgozzon a szakszervezetekben és a szociáldemokrata pártban. Új párttagokat a baloldali szocialistákból kell kinevelni.
   A vitát végül is a Komintern vezetése dönti el 1921 szeptemberében. A Komintern úgy véli, hogy a hazai erőkből kell illegális harcos kommunista pártot szervezni, amelynek viszont fel kell használnia minden legális fórumot. Kétirányú munkát kell folytatni: egyrészt nyílt kommunista propagandát, személyes agitáció, brosúrák, szórólapok útján. A másik irányt pedig a társadalmi szervezetek, szakszervezetek, közéleti fórumok, munkásklubok, sportegyesületek jelentik, ahova viszont nem szabad „kommunista lobogó alatt” bemenni.
   A kommunistáknak munkát kell vállalni a szakszervezetekben, le kell leplezni a szakszervezetek megalkuvó vezetését, azt, hogy nem harcolnak a munkásság érdekeiért. „A kommunistáknak mindenüvé be kell menniük, ahol munkások vannak” – írja Hirossik ennek nyomán 1922 januárjában. Miről szóljon a politikai munka? Nos, a válasz: „A KMP-nek egész agitációjában a napi kérdésekből, a tömegek mindennapi életérdekeiből kell kiindulnia”.
   A Komintern létrehozza a KMP új ideiglenes vezetését. Kun Béla, Landler Jenő, Hirossik János, Lukács György, Pogány József, Szilágyi Dezső. Lukács a 20. század egyik legnagyobb marxistája lesz, később még sokat hallunk róla. Pogány ekkor 34 éves, egykori szociáldemokrata, a Tanácsköztársaság idején több tárcánál is népbiztos. Sajnos, a halál őt is a Szovjetunióban éri majd. Szilágyi mindössze 23 éves, fontos szerepe lesz majd a kádári MSZMP-ben is, a külügyi osztály vezetője. 1967-ben hal meg.
   Ez a központ akkor Bécsben működik. A hazai munka közvetlen irányítására hazai központot hoznak létre. Első vezetője Orosz Nándor bronzműves, 24 éves. Megéri a szocializmus újabb győzelmét, az 1960-as években a Párttörténeti Intézetet vezeti. Oroszt a hazai párt irányításában Gerő Ernő követi. Ki gondolná, hogy ekkor csak 22 éves? Igen, ő az, aki a felszabadulás után Rákosi mellett a szocialista Magyarország egyik meghatározó vezetője.
   Kezdik a legegyszerűbbel. Bécsben 1920-tól kiadják a Vörös Újságot, majd 1920. júniustól a Proletár című lapot. „Elég volt! Elvtársak, most megint tavasz van. A proletáriátus nem várhat, nem tűrhet tovább. Magyarország munkássága a maga vérén, a saját kínján tanulta meg, hogy csak két út van: választhatja a burzsoázia kapitalista uralmát és evvel együtt Horthyt, a gyilkos vadállatok különítményeit, a börtönt… és választhatja a proletáriátus szocialista uralmát. Jöjjön a munkásság vörös tavasza!” – olvashatjuk a KMP röplapján 1921. márciusában. 1922. február végétől jelenik meg a KMP első hazai, tehát nem Bécsben kiadott lapja, a Kommün, amelyet itthon, titkos nyomdában készítenek.

HONNAN JÖNNEK AZ ÚJ PÁRTTAGOK?

1919 júliusában megfogalmazzák az ideiglenes szervezeti szabályzatot. A párt vigyáz önmagára, ezért csak az lehet tag, akiért két régi tag felelősséget vállal. Rögzítik a párttag kötelezettségeit, és még egy fontos elvet: „A pártmozgalom költségeihez az aktív tagok keresetük 1 százalékával, az együttérző tagok keresetük fél százalékával járulnak hozzá.”
   1918-19-ben, a forradalom és a Tanácsköztársaság idején a pártépítés nem volt gond. A győztes pártba özönlöttek az emberek. De mi legyen az új helyzetben? „Az aprólékos építőmunka az egész párt felépítésének legfontosabb része” – olvashatjuk az újjászerveződő párt anyagaiban. Fel kell adni a tömeges pártépítés elvét, ami jó volt a hatalom időszakában, de használhatatlan az ellenzékben, ráadásul az illegalitásban. „Az egyes emberek összeválogatásánál nagy türelemre, lelkiismeretességre, mély emberismeretre van szükség.” Ezt a tapasztalatot már az új párt fogalmazza meg. „Előbb igyekezni kell az illető életkörülményeit a legalaposabban kitanulmányozni, meg kell tudni családi viszonyait. Miből él, milyenek a kedvtelései.” És itt következnek a további tennivalók: „Ha emberünket alapos kivizsgálás után rendben levőnek találtuk, adjunk neki valami kommunista olvasnivalót, de még mindig csak úgy, mintha mi is csak véletlenül jutottunk volna hozzá.”