„HASZNÁLOK TEHÁT VAGYOK!”

„Hegedűs Sándor a párt örökifjú aktivistája, aki folyamatosan publikál, kutatásokat végez – s akiről senki nem mondaná meg, hogy tagkönyve már 53 éves.
  Megszenvedte a Horthy-rendszer diszkriminatív politikáját, s volt munkaszolgálatos ott, amiről a későbbi generációk csak Radnóti noteszéből tudnak: Borban.
 De ő hazajött, történész, tanár, doktor lett belőle – s bár csak barátai inspirálták, igazi baloldali érzelmű emberré vált. Kiválóan szót ért az ifjú nemzedékkel. Hatalmas tudása és tapasztalata ellenére rendkívül szerény ember, és akkor sem esik kétségbe, ha egy szélsőjobboldali provokátor kezéből kell kiverni a tojástartót.

– Hogyan kerültél a mozgalomba?

– Kispolgári családból származom, szüleim a kultúra felé orientáltak, de távol tartották magukat és bennünket is a politikától. Volt azonban édesapámnak egy barátja, Litzmann-Bonyhádi Jenő, még a bonyhádi gimnázium padsoraiban, aki később tagja lett az illegális kommunista mozgalomnak. Bonyhádi szinte családi barátnak számított, igen sűrűn volt a vendégünk. Ilyenkor szüleimet finoman, konspirálva terelgette a Horthy-rendszer ellen, a kommunista politika felé. Meg kell mondanom, nem sok sikerrel. Jelen voltam ezeken a beszélgetéseken, mint serdülő ifjú, ugyanis nem volt külön gyermekszobánk, és megfogott Jenő barátunk agitációja. Akkor még csupán a bogarat ültette a fülembe, mely később gyümölcsöt hozott.

– Zivataros sorsod volt...

– 1925-1934 között Franciaországban éltünk, mint emigránsok. Ennek köszönhető, hogy a Horthy-rendszer lélekromboló hatása nálam „csak” 1934-től érvényesült. Balratolódásomban nem kis szerepet játszott Horthyék diszkriminatív politikája. 1944 második felét Borban töltöttem, ahol mint vasútépítő munkaszolgálatos a Siemensnek termeltem értéktöbbletet. Ám minden rosszban van valami jó: sorstársaim között sok baloldali gondolkodású ember volt.

Itt hallottam először Marxról és tanításairól. Amikor 1945 elején hazakerültem, időre volt szükségem, hogy az új politikai térképen tájékozódni tudjak. Kispolgári előítéleteimet le kellett küzdenem. Voltam istenhívő, majd fatalista, míg eljutottam a kommunista eszmeiséghez. Megérlelődött Bonyhádi Jenő agitációja, de baloldali barátaim szívós munkájának is megvolt a hatása.

– Mikor lettél párttag?

– 1947. május elején jelentkeztem az MKP egyik alapszervezetébe, ahol azonnal felvettek a tagok sorába. Túlzás lenne azt állítani, hogy ekkor már kiforrott kommunista voltam, de tudatosan elindultam a jó úton. Elküldtek pártiskolába, majd a honvédségnél politikai tiszt lettem. Pécsre kerültem, a Dózsa György Gyalogostiszti Iskolába, ahol megbízást kaptam a történelem tanszék vezetésére. Kevésnek ítéltem történelmi tudásom, ezért jelentkeztem a budapesti egyetemre.

– Középiskolai tanár is voltál, úgy tudom.

– Igen, leszereltem, és elkezdtem a tanári munkát. 1955-1970 között egy kereskedelmi szakiskolában tanítottam történelmet. Később – a párt javaslatára – a Villányi úti Oktatási Igazgatóságra kerültem, ahol 15 éven át a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom tanszékén dolgoztam. Onnan 1985-ben mentem nyugdíjba.

– Közben doktori címet is szereztél.

– Valóban, 1959. július 4-én doktoráltam történelemből, filozófiából és politikai gazdaságból az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen.

– Milyen családi közegben élsz?

– Nős vagyok, gyermektelen. Feleségem gépésztechnikus, különböző tervezőirodákban dolgozott, mint részletszerkesztő. A legtöbb időt a GANZ-MÁVAG-ban töltötte.

Ma már ő is nyugdíjas, és a párt tagja. Gazdái vagyunk két sziámi cicának, akiket úgy szeretünk, mintha gyermekeink lennének.

Grafomán vagyok – ez gyógyíthatatlan betegség, mellyel az orvostudomány ez ideig nem tudott mit kezdeni. Remélem, amíg élek, nem is fog. Ítéletnapig szeretném folytatni kutató- és publicisztikai tevékenységemet. Descartes, francia filozófussal együtt vallom, kissé önkényes változatban: használok, tehát vagyok.