Húsz esztendeje, 1989. decemberében katonai puccsal megdöntötték hatalmát, és rövid tárgyalás után látványosan kivégezték Nicolae Ceausescu-t, aki 1965 óta vezette a Román Kommunista Pártot, és 1967 óta a román államot. Halálának körülményeit máig homály fedi. A Ceausescu elleni államcsíny főként ürügy, eszköz volt. A cél a romániai szocializmus megdöntése, a tőkés ellenforradalom végrehajtása volt.

TÖRTÉNELMI CIKKCAKKOK

    Nicolae Ceausescu 1965-ben, 47 évesen lett a szocialista Románia vezetője. De hogyan is jutott el idáig Románia? Az ország 1918 után a haladó hagyományok és a szélsőséges jobboldali erők szorításában élt. A 19. század szellemi vezetői, Nicolae Balcescu, Mihai Eminescu előremutató gondolatai egyrészről, és a nagyromán sovinizmus másrészről befolyásolták a munkásság és az értelmiség gondolkodását. 1921 májusában a Román Szociáldemokrata Párt baloldala levált, és megalakult a Román Szocialista-Kommunista Párt, mely később Romániai Kommunista Párt néven folytatta munkáját. Első vezetője Gheorghe Cristescu volt. 1924-ben a párt csatlakozott a III. Internacionáléhoz. A liberális kormány betiltotta, mert úgymond „románellenes tevékenységet folytat”. 1945-ig a párt főtitkárai a kisebbségek köréből kerültek ki. Köblös Elek – magyar, Vitalij Holostenko – ukrán, Alexandru Stefanski – lengyel, Eugen Iacobovici – magát románnak valló zsidó, Boris Stefanov – bolgár, Goldberger István - magát magyarnak valló zsidó, Fóris István – magyar. Ezekben az években valódi internacionalista pártként, minden nemzetiségi ellentéttől mentesen működött. 1930-ban a tagság 26 százaléka magyar, 23 százaléka román, 18 százaléka zsidó, ezen kívül orosz, ukrán, lengyel, török, bolgár és más kisebbségekből tevődött össze. Az illegális párt taglétszáma 1000-2000 között mozgott.
    Hasonlóan más szomszédos országok forradalmi pártjaihoz, a kommunisták egy része otthon küzdött, másik részük szovjet emigrációban. A két „frakciót” megkülönbözették, és nézeteltérések is adódtak a moszkvaiak hazatérése után, bár az otthon maradottak természetes szövetségesként tekintettek a Szovjetunióra, s elfogadták tanácsaikat. Ana Pauker, aki ortodox zsidó családban született, 47 évesen lett Románia külügyminisztere, és a párt egyik tényleges vezetője, Dej vetélytársa. Külügyminisztersége idején, 1947-52 között több mint 100 ezer zsidó vándorolt ki Izraelbe. Pauker 1952-ben cionista összeesküvés és pártellenes tevékenység vádjával börtönbe került, ahonnan Sztálin halála után szabadult, de a nagypolitikába sohasem térhetett vissza.

SIKEREK A ROMÁN SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSÉBEN

    Gheorghe Gheorghiu-Dej a felszabadulásig az idő nagy részét börtönben töltötte a Grivita-i sztrájkok szervezése és kommunista agitáció miatt. 1944-ben lett a párt vezetője, és lényegében 1965-ig helyén maradt. 1944-ben ő volt az egyetlen román nemzetiségű a Központi Bizottságban. 1948-ban a Romániai Kommunista Párt és a Román Szociáldemokrata Párt egyesült, és a Román Munkáspárt nevet vette fel. Vezetője Dej maradt.
     Határozottan alkalmazta a Szovjetunióból átvett módszereket, a mezőgazdaság kollektivizálása és az államosítás is az ő nevéhez kötődik. Az ország gyors fejlődésnek indult minden téren. Az ötvenes évek közepére a lakosság élelmiszer-ellátása javult, az iparosítás következtében hatalmas tömegek kaptak munkát. Az oktatás kiváló színvonalon folyt román, magyar és német nyelven. Erdélyben, a pártiskolákban magyar nyelven folyt a marxizmus-leninizmus oktatása, rengeteg olcsó könyvvel árasztották el a boltokat. A népi hatalom éveiben a szegény emberek képzése, az ország népének a felemelése volt a kitűzött cél – ehhez a magyar értelmiség nagy része is csatlakozott. A kisebbségek optimizmussal tekintettek a jövőbe.
     Sztálin halála után Romániában is megtörtént a nagy önbírálat, de Gheorghe Gheorghiu-Dej óvatos volt. Megrögzött sztálinistának tartották. A baloldali magyar értelmiségben is törés keletkezett: a magyar értelmiség számára érdekes módon Sztálin jelentette az autonómia zálogát, hiszen a Magyar Autonóm Tartományt Sztálin határozott kérésére hozták létre.
     Dej a 30-as évek végén ismerkedett meg az 1918-as születésű Ceausescuval, akit bizalmasává fogadott, de az ötvenes években mégsem biztosított számára magas beosztást. 1950 és 1954 között a honvédelmi miniszterhelyettesi tisztséget töltötte be. Ekkoriban többször hangoztatta függetlenségi, nacionalista nézeteit. 1958-tól Dej Ceausescu hatása alá került, annak ellenére, hogy régi elvtársai, még a fiatal Virgil Trofin is figyelmeztette ennek veszélyeire. A román kormány elérte, hogy kivonják a szovjet csapatokat, amelynek következtében elindult egy szovjetellenes hullám. Dej utolsó éveiben adták ki a cenzúrázatlan Marx összest. Utána már csak alapos válogatás után jelentek meg művei, később egyáltalán nem.

A CEAUSESCU-KORSZAK

     Dej utódja Ceausescu lett. 1965-ben a Román Munkáspárt felvette a Román Kommunista Párt nevet, és a Román Népköztársaság a Román Szocialista Köztársaság névre változott. A Szovjetunióval lazábbá váltak, Kínával szorosabbak lettek a kapcsolatok. A nyugati országokkal és Izraellel is barátibbá vált a viszony. Az USA szemében Románia akkor egy „barátságos kommunista ország”. Segítette ezt a folyamatot az 1968-as csehszlovákiai megszállás elítélése is.
     Ceausescu maga mellé állította az antikommunista értelmiséget, nemzetiségtől függetlenül. Amnesztiát hirdetett, így a bebörtönzött politikai foglyok jelentős része szabadlábra került. Többen közülük párttagok lettek, és fontos gazdasági pozíciókat birtokoltak. Átalakult a közigazgatás: megszűnt a régiós felosztás, és újjáalakult a királyi időkben meghonosított megyerendszer.
     A párt és ifjúsági szervezete is felhígult, elvesztette élcsapat jellegét. 1974-ben 2,5 millió párttag volt, 1989-ben a párttagok létszáma elérte a 4 milliót. A szocialista országok közül Romániában volt a legtöbb párttag, a lakosság 18 százaléka. A régi gárda eltűnt, és új arcok jelentek meg, legtöbben minimális marxista műveltséggel, vagy annak teljes hiányával. A 80-as évek elején Május Elseje alkalmával még lehetett találkozni Marx, Engels és Lenin portréival, de 1985-re szinte mindenhonnan eltűntek.
     Ceausescu a nyugat kedvencévé vált, Románia még hitelt is kapott, amiből lakóházakat, panelházakat, metrót és autópályát, utakat, alagutakat építettek. Ekkor építették a Trans-Fagarast a katonaság és elítéltek kivezénylésével, az Elnöki Palotát és számos kórházat, nyaralót. Hatalmas tömegek költöztek be a városokba. Ebben az időszakban ideiglenesen fellendült az életszínvonal. Alapvető élelmiszerekből és ruházati cikkekből nem volt hiány 1980-ig. Mindenki számára elérhető volt az üdülés, gyógykezelés, rehabilitáció. Ezután rohamosan zuhanni kezdett a fogyasztás. A kölcsönök lefaragása miatt minimálisra csökkent az import, és megnőtt az export. Bevezetésre került a jegyrendszer, de nem egységesen. A megyék önálló gazdálkodásra rendezkedtek be. Szebenben például még ’89-ben is lehetett szalámit és vajat venni jegy nélkül, míg Fehér megyében fejenként havi fél liter olajat, 1 kg cukrot, 1 kg lisztet lehetett vásárolni, azt is csak jegyre. A többi élelmiszert sorban állással lehetett beszerezni, vagy a piacokon, ahol hamar elfogyott a vaj, sajt, szalonna, zsír. A parasztság nagy része maga termelte az élelmiszereket, és lehetőségei szerint segítette a városi rokonokat hússal, tojással, tejtermékekkel.
     A lakáshiány ismeretlen fogalom volt, mindenkinek volt fedél a feje fölött. A lakásgazdálkodás jól szervezetten működött, de a 80-as években felütötte fejét a munkanélküliség, ezzel párhuzamosan pedig a lakásépítés is lassult. Egyre nehezebben lehetett álláshoz jutni diploma nélkül. A nehéziparnak sem volt szüksége új munkaerőre, megnőtt a lézengő fiatalok – és ezzel párhuzamosan – a bűncselekmények száma.
     A nemzeti kisebbségek sorsát nehezítette az úgynevezett románosítási folyamat. Székelyföldre tízezrével költöztették a románokat, míg a diplomás magyarok szinte kizárólag román területen kaptak munkát. Több helyen megszűnt a magyar tanítóképzés, a felsőoktatásban kvótarendszer lépett életbe. Bizonyos fakultásokon 1-2 százalék magyart lehetett felvenni: ilyen volt a jogi pálya és bizonyos tanári szakok. Felerősödtek a nacionalista indulatok. Ekkorra már szinte teljesen megszűnt a marxizmus oktatása.
     A személyi kultusz a vezető és családja ünneplésében testesült meg, bár nem neveztek el róluk sem közterületet, sem várost. A vezetőt dicsőítő verset nem volt kötelező írni, akik ezt tették, saját akaratukból írták. Az ünnepségeken való részvétel viszont kötelező volt. A kormányt nyugatra kijuttatott levelek útján bírálták, azonban volt a pártban egy belső ellenzék a régi gárdából. Silviu Brucán, Gheorghe Apostol, Király Károly, akik magas beosztást töltöttek be viszonylag hosszú ideig a pártban. A XII. Kongresszuson felszólalt Constantin Parvulescu, az RKP egyik alapító tagja, aki nagy tekintélynek örvendett a nemzetközi munkásmozgalomban. Élesen bírálta a vezetést, felhívta a figyelmet a hiányosságokra és a személyi kultusz hátrányaira. A pártfőtitkár válaszában politikai gyilkosságokkal, idegen érdekek szolgálatával és az ötvenes évek iránti nosztalgiával vádolta a felszólalót, akit házi őrizetbe helyeztek. 1989 márciusában Parvulescu öt társával megírta „a szocializmus útjáról letért” Ceausescut bíráló levelét, amelyről a későbbi elnök, Ion Iliescu is tudott, de nem írta alá.

A TŐKÉS ELLENFORRADALOM

     1989 decemberében győzött a tőkés ellenforradalom. Utána rövid ideig emelkedett az életszínvonal, elárasztották áruval az üzleteket, azonban hamarosan bezártak több bányát és üzemet, sor került a privatizációra is. A volt ipartelepek addig is lepusztultak voltak, de mára a kiégett föld képét mutatják. Bezártak számos bányát és nagyüzemet Déván, Brassóban, Bukarestben. Megjelentek a külföldi bankok, üzletközpontok és termelőegységek. 2008-ban a román GDP 36,7 százalékát adták a multinacionális vállalatok – ami még így is jóval kisebb függőséget jelentett, mint Magyarország esetében, ahol ez elérte a közel 70 százalékot. Románia az EU és a NATO tagja is lett.
     1989 után a Román Kommunista Pártot törvényen kívül helyezték. Jelenleg több kis létszámú, magát kommunistának nevező párt működik különböző neveken. Virgiliu Zbaganu, mérnök, aki Ceausescuval soha nem szimpatizált, de magát kommunistának vallotta, úttörője volt az Új RKP megalakításának. Karizmatikus személyiség volt, aki 1992-ben újjászervezte a pártot, de röviddel azután – máig tisztázatlan körülmények között – meghalt.
     Ilie Verdet, a szocialista Románia egykori miniszterelnöke, 1990-ben megalakította a Román Szocialista Munkapártot, amely 1996-ig együttműködött a kormányon lévő Szociális Demokrácia Pártjával. Belpolitikai kérdésekben nézeteltérésük támadt, és a Munkapárt felmondta az együttműködést. A pártból ekkor néhányan kiváltak, és megalakították a Román Munkáspártot. 2003-ban, főleg a helyi önkormányzatokban, a szociáldemokraták megvették a Munkapárt több képviselőjét, ami a párt kettészakadásához vezetett. Az árulók egy része belépett a Szociális Demokrácia Pártjába, néhányan más pártokba. A magukat kommunistának vallók megalakították a Román Szocialista Szövetség Pártot (PAS), amely az Európai Baloldali Párt tagja. A 2009-ben megrendezett elnökválasztáson Constantin Rotaru elnök 0,44 százalékot ért el. Gyengítette a pártot az is, hogy többen kiváltak, és két pártot is létrehoztak: az Új Román Kommunista Pártot és a Kommunisták Szövetségét. A Szocialista Szövetség és a Kommunisták Szövetsége néhány kérdésben kritikusan viszonyul az 1989 előtti időkhöz, de egészében magáénak vallja a korszak vívmányait. Az Új RKP sokkal kritikusabb, és visszanyúl a Dej által fémjelzett korszakhoz.

FOGARASI ZSUZSANNA