Szimpatizánsok – új párttagok:
ez a pártépítés alapja!

Kohl Antal maga is munkás volt: maltert hordott, vasúti pályán irtotta a gyomot. Az életből ismeri a munkássorsot. Volt konzervgyári dolgozó, szállítási előadó és cipőgyári adminisztrátor is. Tudatosságának köszönhetően lett újságíró, művelődési otthon-vezető. A rendszerváltást szomorú döbbenettel élte meg: alapszervezeti párttársai közül csak ő nem állt át az MSZP „dicső” soraiba.

Mindmáig aktívan dolgozik a pártért, s tudja, mi a jövő, a pártszervezés kulcsa: „minden lehetséges módon ismertessük meg a pártot, a mondanivalónkat az emberekkel!”

– Hogyan kerültél kapcsolatba az újságírással?

– 1958-ig a Kecskeméti Konzervgyárban dolgoztam. Ebben az időszakban történt a fordulat az életemben, ami még akkor sem számított szokványosnak. Nem az iskolapadból kerültem újságírói székbe... Kecskeméten, a szomszédos utcában láttam egy táblát, amelyen az állt, hogy „szemét lerakása hatóságilag tilos”. Különös ellentmondásként tapasztaltam, hogy a tiltás ellenére sokan mégis odahordják a szemetet. Sajnos ma sincs ez másként. Erről írtam egy olvasói levelet a Petőfi Népének. Közölték, és ezt követően több hasonló beszámolót írtam a város életéről, üzemeiről, kertészetéről, szociális otthonáról és egyéb eseményekről. Körülbelül félszáz beszámolót küldtem, amit érdekesnek találtak. Behívtak a szerkesztőségbe, megismerkedtünk, és alkalmaztak külső munkatársként. Később főállású újságíró lettem a lapnál, 1962-ig. Akkor a Kerekegyházi Művelődési Otthonba kerültem vezetőnek. Az írással ekkor sem szakítottam. Külsősként rengeteg cikket írtam a Petőfi Népének. 1980-ban visszamentem a laphoz, és ott dolgoztam a rendszerváltásig. A Kecskeméti Lapoknak a mai napig dolgozom.

– Milyen tapasztalataid vannak a rendszerváltásról?

– Máig is szomorú és megdöbbentő emlékként őrzöm annak a napnak a sötétségét, amikor az MSZMP kettéválása után a párttitkár összehívta a tagságot, és bejelentette, hogy aki akar, kilép az MSZMP-ből, és belép a Magyar Szocialista Pártba. Ekkor láttam, hogy micsoda fűrészpor-alapszervezetnek voltam a tagja. A 42 párttagból 41 azonnal jelezte, hogy átlép.

Egyedül én voltam, aki nem ezt az utat választottam, hanem bejelentettem: maradok! Pár évig a kecskeméti szervezetben dolgoztam. 1995-ben költöztem át Nagykőrösre, és ott természetesen folytattam a pártmunkát. Ez már nem fűrészpor-alapszervezet.

– Mi volt a különbség?

– Elvhű és rokonszenves emberekkel dolgoztam, olyan kiváló kommunistákkal, mint Locskai Lajos, Székely Gyula, Ács József és mások. Az elhalálozások miatt sajnos a létszám csökkent, de örömmel tölt el, hogy a pártban és a párt körül megjelentek a fiatalok. Ennek érdekében is teszünk Szűcs Attilával, akivel remekül tudunk dolgozni.

A lakásom ajtajára évek óta kiragasztom A Szabadság címlapjait és cikkeit, amit még soha nem bántottak. Itt van egyfajta arcképcsarnok is a Munkáspárt mai vezetőiről. A földszinten lakom, így az anyagokat többen láthatják.

1991-1995 között szerkesztettem a Munkás című lapot, amit árultam és osztogattam is. Írásaimmal mutattam meg és mutatom meg ma is a pártot. Igyekszem felrázni az embereket abból a kábulatból, amit ez az aljas rendszer, a kapitalizmus okoz.

Nagykőrösön a Kék nefelejcs című újság igen tisztességes módon minden politikai erőnek teret biztosít. Nem különbözteti meg egyik pártot a másiktól. Minden eseményről és kulturális témáról közlik a cikkeimet.

Fontos, hogy minden lehetséges módon megismertessük a pártot, a mondanivalónkat az emberekkel.

– Hogyan látod a jövőt?

– A jövőnek egyetlen útja van: a párt újjáépítése. Ehhez a szakaszhoz érkeztünk, de ez a munka új embereket, friss erőt igényel. Szűcs Attila nagy lendülettel kezdte meg a párt szervezését Pilisen. Jómagam a Nagykőrös környéki településeket járom (Nyársapáti, Kocsér, Kőröstetétlen), és igyekszem szimpatizánsokat szerezni. Ez nagyon nehéz munka, de csinálni kell. A szimpatizánsokból egy idő után tagok lehetnek – és ez a pártépítés alapja. Az újságos napokon mindig bemegyek a központba, ahol feltöltődöm, és információkat kapok. Megosztom tapasztalataimat az elvtársakkal.

– Miket szoktál olvasni?

– Jelenleg a Párizsi Kommün napjai című művet olvasom, amely részletes beszámolókban és képekben taglalja a munkások harcait az ellenforradalmi erőkkel szemben.

Többször olvastam Kállai Gyula Két világ határán című könyvét, és mindenkinek ajánlom. Pótolhatatlan élményt nyújt az olvasónak. A Tanácsköztársaságról szóló műveket is gyakran forgatom. Rendkívül fontos a történelmet tanulmányozni, mert ebből sokat tanulhatunk és alkalmazhatjuk jelenlegi harcainkban.

A Párizsi Kommün, Kádár János 1957-es beszéde nagy létszámú munkás érdeklődését váltotta ki. El kell jutnunk abba a helyzetbe, hogy újra így legyen, de itt – rosszul hangzik, tudom – a népnek is megvan a saját felelőssége a sorsáért.

A munkásosztály állandó átalakulásban van – rengeteg a kispolgári mentalitású ember köztük. A média, a mindennapi életet alakító tőke is rossz irányba viszi az emberek gondolkodását. Ennek a megváltoztatása viszont a mi felelősségünk.

Ezért kell tennünk minden nap.