|
 A Nemzetközi Gyermeknapot az ENSZ létesítette, hivatalosan június 1-én tartanák, de a tagországok saját belátásuk szerint ünneplik - Magyarországon 1950 óta május utolsó vasárnapján.
A gyermekek testvériségének, jólétének, örömének a napja ez. Kivált a szocialista országokban tartották fontosnak, és jeles napként honosították meg, melyhez sok megható történet fűződik.
Manapság e nap fölött is sötét felhők jelennek meg, mert a tőkés rendszernek köszönhetően egyre több az éhező és alultáplált kiskorú.
Ezt nemcsak mi, kommunisták mondjuk: a Gyermekétkeztetési Alapítvány szerint hazánkban minden ötödik gyerek szegénysorban él, sok köztük az alultáplált, a rossz minőségű ételt fogyasztó. Hasonló tapasztalatokról számol be a Baptista Szeretetszolgálat is.
Magyarországon a szocializmus éveiben a társadalom értékes tagja volt a gyermek. 1948 augusztusában befejeződött az Úttörővasút első szakaszának építése, és úttörőrajok vehették birtokba a budai hegyeket. „Úttörőknek kisvasútja medve módra szusszan” – énekelték az életet adó árnyas fák között.
A legjobb úttörők dolgoztak kicsattanó örömmel ezen a szemet és szívet gyönyörködtető nemzeti kincsen. Megtanulták az önálló, felelősségteljes munkát. Ők lyukasztották a jegyeket, kezelték a váltókat, és köszöntötték az állomáson az utasokat. Akik ott dolgoztak-szórakoztak, rengeteget mesélnek napjainkban is a gyermekek kis országáról.
Ma egy szülő alaposan meggondolja, hogy élelmiszert vásároljon, vagy 700 forintért menetjegyet váltson az azóta nevet változtatott vasútra. Nem is beszélve a kísérő jegyéről.
A milliárdosok nagylelkűséget mímelve dobnak egy-egy apró morzsát az alapítványok tátongó kútjaiba, a szeretetszolgálatok könyörgése is csak filléreket fial.
A XXI. század Európájában, az technológiai forradalom után nem kellene éhező, boldogtalan, depressziós, elhagyott gyerekekről beszélni! A “holnap jobb lesz” mítosza hiteltelen.
Mi tudjuk, hogy ők fel fognak nőni, és visszanéznek a történelem alagútjába, józanul, osztályharcosan.
Osztályharcosan, hogy Magyarországon soha többé ne legyen éhező gyermek!
|
Tehetetlen árvízvédelem
Döbbenetes képsorok és hírek sorjáznak hetek óta: vízbe dőlt otthonok, elárasztott termőföldek és tönkrement infrastruktúrák tanúskodnak – a felelősök már megint elvesztegettek valamit. Elvesztegettek időt, felkészülést, pénzt, amivel emberi sorsokat menthettek volna meg.
A küzdők még küzdenek, a reménytelenek zokognak, vagy keserűen legyintenek – a hátralévő évek sokaknak már rövidek az újrakezdéshez. Csak a nyomort látják, a tehetetlenséget, azt, hogy életük munkájának eredménye rommá vált. Mert elvitte, elvihette a víz.
Küzdöttek a gazdák, a helyi lakosság, az egyre fáradtabb tűzoltó-csapatok, lapátokkal és némi sebtében odaszállított homokzsákkal próbálták menteni a menthetőt. A helyzet pedig tovább romlott, kiterjedt és kiteljesedett. A belvízvédelmi árkok tocsogósan beszélni kezdtek...
A korábbi tapasztalatokból látom: ez a tragédia a mai viszonyok között elkerülhető, vagy legalábbis nagymértékben csökkenthető lehetett volna. Nem kellett volna hozzá sok, csak megfelelő meteorológiai előrejelzés, az emberi és technikai eszközök készültségben tartása, s azok gyors mozgósítása.
A hetvenes években több hétig személyesen is részt vettem a Makó és Szeged elnyelésével fenyegető ár- és belvizek elhárításában, emberek és anyagi javak mentésében, őrzésében. Két esetben közelről láttam a Kőrösök és a Berettyó kilépését, pusztítását – majd megfogását. 1970-ben Makó és Szeged térségét két nap alatt munkagépek százai kezdték mentesíteni, a szövetkezeti és állami vállalatok, egyetemisták, katonák, gyári és hivatali dolgozók ezrei, könnyű- és nehézbúvárok védték a gátakat.
Megmentették a városokat, a Tisza-Maros-szöget, munkásőrök őrizték a hat óra alatt kitelepített makói emberek otthon maradt javait.
Helyén volt a magyar vízügy vitathatatlan szaktudása, az akkor még szét nem „káeftésített” gépi- és információs bázisa, és a kormányzati döntéshozók gyors, operatív intézkedése.
A mostani bel- és árvízvédelmi védekezéssel valakik nagyon elkéstek. Emberi életek, sorsok kárára.
Lesznek felelősök? Kétlem. Pedig vannak!
De ők hallgatnak, hallgatnak mindazok, akik tehettek volna a pusztítás ellen.
S most is az egyszerű emberek fognak össze: ha tudnak, most is adakoznak; kitesznek magukért a szeretetszolgálatok, a pszichológusok, s emberek tömegei küzdenek a gátakon – köztük sok munkáspárti aktivistával.
NAGYVÁRI LÁSZLÓ
|
|
