Munkáspárt: Hogyan tovább?

Küzdelmeink két évtizede alatt megismertük és sokan közülünk saját bőrükön megtapasztalták a kapitalizmus barbarizmusát, mindazt, amit addig csak az irodalomból olvashattunk, az idősebb korosztály pedig a világháború előtti esztendőkből ismert. Tapasztalattal tíz, tizenöt évvel ezelőtt is rendelkeztünk, és néha nagy-nagy lendülettel, máskor meg elbizonytalanodva, kicsit bukdácsolva követtük a jelent.

Nehezen nyúltunk a klasszikusokhoz, hitetlenkedve kérdezgettük nagyapáinkat arról, hogyan is harcoltatok ti 1919-ben, a két világháború között? Pedig az ő történetük a mi történetünk. Akkor is, ha mi a szocializmusban nőttünk fel, ahol nem volt szükség harcra. Párttagnak, kommunistának lenni régen könnyű volt. Az volt a jó! Senkit nem rúgtak ki állásából azért, mert Marxot olvasott. Az egy másik, békés világ volt.

A mai nem az! Következésképpen teljesen más módszereket kell alkalmaznunk a munkában és a harcban, ami új, amit a klasszikusokat követve tudunk megvívni nap, mint nap. Mindennap, nemcsak a taggyűlésen, ahol magunk vagyunk, és ahol nem veszélyes kommunistának lenni.

Párthelyiségből az utcára

Ki kell mennünk az életbe, az utcára, ahol szembesülünk a nyomorral, a gazdagsággal, a bizonytalansággal, a félelemmel és még sok mindennel, amire nehezen vagy egyáltalán nem tudunk megoldást adni. Megoldást nem, de azt, amiben hiszünk, amiért küzdünk – adni tudjuk.

Az emberek kérdezgetnek, és várják a megváltást. Őket kell nekünk megnyerni, hogy többen, frissebben, fiatalabban küzdhessünk tovább. És ez pokoli nehéz, mert ők nem képzett marxisták, több-kevesebb tudással rendelkez­nek a társadal­­mi folyamatokról, esetleg fiatal értelmiségiek, akiket a polgári közgazdaságtan és politikatudomány minden mocskával megfertőztek már.

Szemben állunk a nagy feladattal, aminek az elvégzése sokkal nehezebb, mint kiabálni, szidni a kapitalizmust. Mert szidni kell ugyan, de szükség van hadseregre is, amely csatát vívhat. Hadsereg, pártmunkás azonban nem születik, hanem nekünk kell felnevelni, és ehhez a munkához óriási türelem, megértés, nyitottság, rugalmasság szükséges. Megértetni valakivel, hogy a Jobbik és a Magyar Szocialista Párt alapvetően ugyanazon a platformon áll. Megértetni valamit, amit gyakran egyes párttagok sem értenek. Ez nem kis feladat.

A választási kampány időszakában mindenki rádöbbenhetett, hogy mennyire fontos az utcai munka, a szórólapozás, a beszélgetés. Volt, van eredménye. Jelentkeztek emberek, különböző életkorú, iskolai végzettségű, eltérő szociális helyzetű emberek, akikkel soha nem ismerkedhettünk volna meg, ha nincs szórólap, és nem megyünk ki az utcára.

„A pártmunka fő irányát a napi politikai munkára kell helyezni” – áll az április 17-i központi bizottsági határozatban. A mindennapjainkat kell áthatnia ennek a konkrét munkának. Tettünk-e valamit a KB óta? Mit tettünk? Keveset. Több idősebb elvtárs és támogató anyagiakkal segíti a mozgalmat. Ebből elkészülnek a propagandaanyagok, de mindez semmit nem jelent, ha nem jut el minden egyes darab az emberekhez. Csak akkor jut el, ha közéjük megyünk.

Tartozunk azoknak, akik segítenek, tartozunk a Pártnak és tartozunk az embereknek, akik szomjazzák az igaz szót.

Akiket pedig idáig sikerült megszólítani, körültekintő és türelmes munkával hozhatjuk közel a párthoz.

Nagy hiba egy érdeklődőt azonnal taggyűlésre hívni, lerohanni, megkeresni azért, hogy elvállalja a képviselőjelöltséget vagy olyan munkát, ami számára ismeretlen, és nem tud megbirkózni vele.

Rendkívül nehéz pedagógus módjára nevelni, nem kioktató, hanem felvilágosító munkával, lassan, lépcsőzetesen elhivatott párttagot faragni belőle.

Ugyanilyen nehéz feladat a szimpatizánst megtartani, számtalan szempontot kell figyelembe venni: életkorát, politikai tájékozottságát, vérmérsékletét. Sajnos évekig nem tudtunk előrelépni, mert a megszokott módszereinket nem sikerült felváltani újakkal, vagy a történelemből ismert, tőkés viszonyok között alkalmazhatókkal.

Munka, nem papírmunka

Az új embereknek munkát kell adni, hiszen azért jöttek közénk, azzal a feltétellel vesszük fel őket a pártba, hogy vállalják az anyagi kötelezettség mellett a tanulást és az értelmes munkát. Az értelmes munka nem elsősorban gyűlésekre járást jelent, de azt is. Felesleges munkát ne végezzünk, és ne adjunk másnak se. Ezzel kedvét szegjük, elvadítjuk, és időt pocsékolunk, ami egy tanuló vagy dolgozó embernek nagyon drága.

Értelmes munka a napi politikai tevékenység az utcán, a szakszervezetben, a klubban, a gyárban, a szavalóversenyen, a nyugdíjas szervezetben, a fesztiválokon. Ajánlóik tudatosan készítik fel az új jelöltet a párttagságra, annyi idő alatt, amennyire szükség van. Az ajánló nem két név egy papíron, hanem valóság kell, hogy legyen. A papír másodlagos. Mögötte tartalomnak kell lenni.

Lehet, hogy hónapok, de előfordulhat, hogy évek alatt érik valaki kommunistává, és mi nem lehetünk türelmetlenek. Rendkívül fontos, hogy jól érezzék magu­kat közöttünk, és a fiatalokat lehetőleg hasonló korúak társaságában neveljük forradalmárrá, olyan környezetben, olyan körülmények között, ahol nem kell szorongani. Nem az a cél, hogy alattvalókat szerezzünk, hanem az, hogy dolgozó, harcoló pártmunkásokat, akik elmondják a véleményüket és vannak ötleteik, de mégis fegyelmezettek, magukénak vallják az eszmét és hűek hozzá az utolsó csepp vérig.

Az elmúlt időkben ezt nem sikerült megvalósítani, de ha tesszük a dolgunkat, sikerülni fog, mert másoknak is sikerült, mert törvényszerű. Szükség van új szervezeti modellekre, mert ha ezt nem valósítjuk meg, csak strázsán álló, lángot őrző katonák maradunk, és végül elfogyunk.

Csak erős központtal

Újat ebben a helyzetben csak felülről szervezett munkával lehet hozni, erős központtal és jó szervezéssel. Így lehetséges az országban és a fővárosban is felépíteni egy új pártot. Elvtársaink többsége is így gondolja ezt, kivált azok, akik belekóstoltak az illegalitás, a felszabadulás előtti idők harcaiba. Ők értik meg leginkább a mai aktív korúak nehézségeit. Nem tőlük várjuk, hogy kimenjenek a gyár elé, a pályaudvarra, hanem azoktól a kevesektől, akik erre képesek. Minden elvtársunk azt végezze, amit ereje, helyzete megenged.

A fiatalabbaknak ott kell dolgozni, ahol a legnagyobb az árhullám. Ott kellene lenni, de még mindig halogatjuk, moralizálunk, egymást győzködjük. Gyakorta nem is arról, hogy miképp lehet valamit megcsinálni, hanem arról, hogyan nem. Kifogásokat keresünk, az időt vesztegetjük fölösleges elméletieskedésekkel, ülésezésekkel.  

Ezt a munkát nem kezdhetjük el a régi gyakorlattal, mert nem fog menni!

Aki a központban jelentkezik, maradjon a központban. Itt neveljék őket erre alkalmas emberek, akik megértik problémáikat és hajlandóak türelemmel végigjárni a göröngyös utat. Nem ifjúsági szervezetet, nem nyugdíjas szervezetet, nem értelmiségi szervezetet, hanem erős, cselekedni képes pártszervezetet kell létrehozni a budapesti pártközpontban különböző életkorú, dolgozni képes emberekből.

Támogatók körét kell létrehoznunk, anélkül, hogy őket beleerőszakolnánk skatulyákba. Mindenkivel egyenként kell beszélgetni, mert erre van szükség és ezt igénylik. Csak így érhetünk el kisebb eredményeket.

Csak így lesz a bizonytalan érdeklődőből szimpatizáns, majd pedig párttag, aki bármely régióban, bármely megyében megállja a helyét.

Nincs holnapra virradó siker! Sikert csak az aprólékos ideológiai munka hozhat, amit nekünk is tanulni kell.

Nincs máról holnapra gyárfoglalás, sztrájk, tüntetés, forradalom.

A magyar munkás még nem ébredt fel. Nekünk kell felébreszteni, de a hozzá vezető utat végig kell járni lelkesen, de sárban, viharban, tűző napsütésben is, ha kell, összeszorított foggal.

A német kommunista forradalmár, Rosa Luxemburg szavaival: „Voltunk, vagyunk, leszünk!”

 FOGARASI ZSUZSANNA