1930. szeptember elseje

1930. szeptember 1-e a két világháború közötti legnagyobb munkástüntetés napja. Óriási erőpróba mind a munkásság, és a munkásságot képviselő pártok, a KMP és az MSZDP, mind a tőkés kormányzat részéről. 

„Mint betyárnak a Bakony-erdő”

Az 1929-es válság a nemzetközi munkásmozgalom előtt ismét felveti a forradalmi út lehetőségét. A Kommunista Internacionálé VI. kongresszusa már 1928 júliusában arra a véleményre jutott, hogy „új forradalmi hullám kezdetén vagyunk”.

1929 őszén a Komintern Végrehajtó Bizottsága külön foglalkozik a KMP ügyeivel. Megfogalmazódik a KMP stratégiai vonala is: „A Bethlen-rendszer válsága nem a „demokráciát”, hanem a fasizmus kiépítését hozza magával. A KMP pedig nem demokratikus reformokért, hanem az egész rendszer forradalmi megdöntéséért harcol.”

1930. február 25-én délután 4 órakor összeül a KMP II. kongresszusa, amely a végső szót hivatott kimondani. A KMP-nek ekkor mintegy 1000 tagja van. A párttagok számát messze meghaladja a rokonszenvezők köre. A helyszín Aprelevka, 25 km-re Moszkvától, a Gyeszna folyó partján. Akkoriban kis község, ma 19 ezres kisváros. A belpolitikai helyzetről Kun Béla tart bevezetőt. „A helyzet az, hogy a gazdasági válságnak kiéleződése és ennek még tovább való fokozódása kiélezi az osztályharcot, közvetlenné teszi az összeütközéseket osztály és osztály között” – mondja Kun. Ugyanakkor még nem beszél közvetlen forradalmi helyzetről, következtetése azonban egyértelmű: vagy fasizmus lesz Magyarországon vagy szocializmus.

Kun nem kíméli a küldötteket: „Nekünk az üzem az, mint betyárnak a Bakony-erdő”. Vagyis, ha a KMP forradalmat akar, gyökeret kell verni a nagyüzemekben. Helyesli, hogy a KMP dolgozik a munkanélküliekkel, de óv attól, hogy a KMP a „munkanélküliek pártja” legyen. A kongresszus elméleti és politikai kérdéseire még visszatérünk, most történetünk szempontjából egy a lényeges. Ahogyan a kongresszusi felhívásban olvashatjuk: a KMP „támadásra szervezi és vezeti a magyarországi munkásosztályt”.

A kongresszus után új erővel indul a párt szervezése. Nyáron újjászervezik a pártot Pécs és Komló térségében. Megalakulnak a pártsejtek a Diósgyőri Vasgyárban, a miskolci téglagyárakban. Kerületi bizottságok jönnek létre az ipari megyék többségében.

A KMP bekapcsolódik a bérharcokba. 1930 márciusában a Ganz Hajógyár munkásai sztrájkolnak. A két hónapos küzdelemben ott vannak a kommunisták is. A párt új jelszavakkal is előáll. Követelik a bérletörések megakadályozását, a reálbérek emelését, a nőmunkások védelmét, a szegényparasztok adómentességét, de még a kötelező levente-szolgálat eltörlését is.

A munkástüntetés előkészítése

A szeptember 1-i felvonulás nem a KMP ötlete, de a kommunisták aktív részvételével nyeri el végső formáját. A szociáldemokrata párt vezetése érzékeli a munkásság balratolódását. Több lépésre szánják el magukat. Egyrészt, 1929-ben újabb paktumot kötnek a Bethlen-kormánnyal, amelyben vállalják, hogy támogatják a kormány külpolitikai lépéseit. Ekkor jöhet haza a jobboldali szociáldemokrácia kiemelkedő alakja, Garami Ernő, aki mindjárt ki is jelenti: „A bolsevisták nem túlzó szocialisták, hanem a baloldalon álló fasiszták”. Majd hozzáteszi: a „kommunistákkal ellenségként kell bánni”. (Nemrégiben Gyurcsány Ferenc mondta, hogy az MSZP-nek egyszerre kell antifasisztának és antikommunistának lenni. Nos, nincs új a nap alatt!)

Másrészt, az MSZDP vezetése engedményt is tesz a balra tolódó munkásságnak. Belemennek abba, hogy a Szakszervezeti Tanács égisze alatt Budapesten csendes felvonulást, a Városligetben pedig nagygyűlést tartanak. Hasonló rendezvényeket terveznek vidéken is.

A KMP azonban a kongresszusi döntések szellemében politikai összecsapást akar. A szakszervezeti gyűléseken harcra lelkesítik a munkásokat. „Változtassátok a szeptember 1-i felvonulást hangos tüntetéssé!” – adják ki a jelszót. Munkát, kenyeret! Heti 16 pengős állami munkanélküli segélyt! Ingyen vasúti és villamosjegyet a munkanélkülieknek!

7 órás munkaidőt!

A KMP tagjai a gyárak elé 5 fős brigádokat küldenek. Közülük egy osztogatja a röplapokat, kettő figyeli a munkásokat, kettő pedig a rendőrökre figyel. Azokat a munkásokat, akik valamelyest is érdeklődést tanúsítanak, a kommunisták a műszak után megkeresik, és külön beszélgetnek velük. (Hasznos tapasztalat a maiaknak is!)

A munkások értik a kommunisták jelszavait, elfogadják közeledésüket.

Tőkés hatalom: leverni a bolsevikokat! 

A tőkés hatalom válasza a kommunisták könyörtelen üldözése. 1930-ban a rendőrség egymás után hatszor tartóztatja le a vezető szervek tagjait. Újra és újra leleplezik a titkos nyomdát is. A rendőrség az 1920-as évek végén szervez be besugóként egy pénzéhes fiatal vasmunkást, Oancz Józsefet, aki nagy karriert fut be az illegális pártban. 1928-ban már a budapesti pártvezetőség tagja, majd KB-tag, jelen van a KMP II. kongresszusán is, s a Politikai Bizottság tagja lesz. 1930-ban azonban leleplezik.

A hatalom nyílt konfrontációra készül. A Minisztertanács 1930. augusztus 28-i ülésén kimondja: „a szeptember elsejei munkásfelvonulás nem engedélyezve”. A harc elkerülhetetlen. Az osztrák Die Presse augusztus végén jelenti Budapestről: „A tömegek pressziójának engedve a szociáldemokrata párt szeptember 1-ére általános sztrájkot tervez, amely tiltakozás akar lenni Bethlen jelenlegi gazdasági politikájával szemben, azonban a kormány elhatározta e tüntetés betiltását. Szeptember 1-én véres események előtt áll Budapest”.

A tüntetés végül jelentős politikai összecsapássá válik. A KMP szerint 100-150 ezren vesznek részt, a rendőrségi jelentés 15-20 ezer résztvevőről beszél. Az igazság valahol a kettő között van. A rendőrségi jelentésből megismerjük a szervezés taktikáját is. „Ez a tömeg a külvárosokból a Váci úton, a Kőbányai úton, a Soroksári úton, a Rákóczi úton át kettes-hármas csoportokban szivárgott az Andrássy út irányába.”

Jelentős összecsapásra került sor a Vajdahunyad vára előtt. A rendőrség jelentése szerint „itt osztogattak a tömegben lázító tartalmú kommunista röpcédulákat. A tömegből állandóan izgatott hangok követelték a városba való vonulást. A rendőröket kővel kezdték dobál­ni, és a karhatalomra revolverekből lövöldöztek. A kivonult rendőri készültség Cserszky felügyelő vezetésével, hogy a tömegnek a városba való beözönlését megakadályozza, parancsot kapott arra, hogy lőfegyverét használja. A rendőri karhatalom részéről leadott lövéseknek eredményeképpen a tömeg hátrálni kezdett és széjjeloszlott. Az összeütközés során több sebesülés történt, és egy Darnyik János nevű munkás meghalt”.

Nem sokkal később a „Csikágóban”, azaz a VII. kerület Thököly út, Dózsa György út, Damjanich utca, Rottenbiller utca által határolt részén csap össze a tömeg és a rendőrség. A rendőrség hírhedtté vált kardlapos támadására itt kerül sor.

Szinte azon nyomban megkezdődik a tüntetés és elsősorban a kommunisták lejáratása a médiában. Sztranyavszky Sándor belügyi államtitkár tájékoztatja a sajtót: „A mai nap eseményei bizonyítékai annak, hogy a tömegindulatokkal könnyelmű játékot játszani nem lehet. A tömegek nem olyanok, amelyekkel, különösen akkor, ha napokkal megelőzőleg szisztematikusan izgattatnak, békés sétákat lehetne rendeztetni.” Majd jön a manapság is ismerős érvelés: „a munkanélküliség enyhítése szempontjából nemcsak céltalan, hanem egyenesen ártó módon és lelkiismeretlenül hívták életre a mai nap eseményeit”.  

A Pesti Hírlap azt húzza alá, hogy „a munkanélküliség egyetlen gyógyszere munkaalkalom teremtése volna, ennek pedig egyetlen lehetősége a külföldi kölcsön, márpedig a szeptember 1-i budapesti események kétségkívül ronthatják a külföldi kölcsön kilátásait.”  Mintha csak ma mondanák!

A médiakampányba bekapcsolódik Peyer Károly is, az MSZDP vezéralakja, akit egyébként a tüntetés idején megvernek. Kijelenti: „a zavargásokat nem a szocialisták, hanem a kommunista agitátorok okozták”.

Pár nappal az események után a francia Journal a következőket írja: „A budapesti zavargások hátterében Kun Béla kísérteties árnyéka tűnik fel. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Magyarországnak volt alkalma közelről megismerkedni a bolsevizmussal. A legutóbbi zavargás komoly figyelmeztetés volt, annál is inkább, mert a krízis oka nem Magyarország monopóliuma. Az egész világon a munkához való kedv felébresztése, és a termelés szabályozása a legbiztosabb eszközei a gazdasági egyensúly helyreállításának. Valójában nincs túltermelés, de a világ a rossz gazdasági elosztás következtében súlyos helyzetben van. E jelenségnek rendszeresen a géppuska a befejezése. Még szerencse, ha nem vezet a szovjeturalomhoz.”