„Sallaira és Fürstre emlékezz proletár!” 

A munkásmozgalom erősödésére a tőke reakciója szinte mindig azonos: ellentámadás. Így van ez ma is, amikor a válság Európa-szerte nyomorítja el az embereket, és sokan fordulnak a kommunista erőkhöz. A válasz ma a munkásmozgalmi jelképek betiltása, vagy éppenséggel most a BTK 269/C paragrafusának megváltoztatása a tőkés érdekek alapján. „Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Nem volt ez más az 1930-as évek elején sem. A munkásmozgalom erősödésére a tőkés hatalom válasza Sallai Imre és Fürst Sándor elítélése és kivégzése.

Régi politika új szereplőkkel

„A magyar kormány helyzete már hónapok óta inog. Minden nap újabb csalódásokat hozott a közönség számára. A politikai életben a kormány végül már csak diktatórikus rendszabályokkal tudta magát fenntartani. A miniszterelnök tevékenysége elé súlyos akadályok gördültek, amelyeket Bethlen nem tudott áthidalni” – írja a Prager Presse című cseh lap 1931 augusztusában Bethlen István miniszterelnök lemondásának okairól. A magyar tőkésosztály úgy látja, hogy Bethlen politikáját kell folytatni, de új szereplőkkel.

Ekkor lesz miniszterelnök Károlyi Gyula. Az ekkor hatvan éves gróf ismert arisztokratacsaládból jön. Károlyi az, aki 1919-ben a Tanácsköztársasággal szemben előbb Aradon, majd Szegeden ellenkormányt szervez. És bizony ő az, aki felfedezi Horthy Miklóst, és felkéri a fehérterrort végbevivő nemzeti hadsereg vezetésére. Károlyi első lépésként csökkenti a vasutasok, postások, tisztviselők, a honvédség, csendőrség, a folyamőrség és a vámőrség fizetését, s szinte azon nyomban tovább szűkíti a szociális juttatásokat és a nyugdíjakat is. Mindez azonban kevés. Az erős kormány látszatát kell kelteni. Kapóra jön az 1931. szeptember 12-i biatorbágyi merénylet. A kormány bevezeti a statáriumot, betiltják az utcai rendezvényeket, és döntenek: leszámolnak a kommunista mozgalommal. 1931. szeptember 20-án közli az MTI: „A Biatorbágynál elkövetett merénylet arra mutat, hogy az ország határain túlról irányított bizonyos mozgalmak az itteni súlyos gazdasági helyzetet kihasználva, a belső rend megzavarásával meg akarják hiúsítani a gazdasági újjáépítésre irányuló törekvések sikerét”. A kormány ad egy pofont a kommunistáknak, de mindjárt gesztust tesz a szociáldemokratáknak: a belügyminiszter engedélyezi, hogy a Népszava ismét megjelenjen. Oszd meg és uralkodj!

Sallai és Fürst

A munkásmozgalom két mártírjának neve szinte összenőtt. A KMP vezetése 1931 szeptemberében Budapestre küldi Sallai Imrét, hogy vezesse a hazai titkárságot, gyakorlatilag a pártot. Sallai ekkor 34 éves, tapasztalt pártmunkás, előbb az MSZDP tagja, majd 1918 novemberétől a KMP tagja. A Tanácsköztársaság idején a Belügyi Népbiztosság politikai osztályán Korvin Ottó titkára, majd helyettese. A későbbi bírósági ítélet szerint „felekezeten kívüli, nős, vagyontalan, magánhivatalnok”. A rendőrségi jegyzőkönyv elmondása szerint „178 cm magas, sovány, rövidlátó, barna szemű, kiálló arccsontú, barna hajú” ember.

1932 áprilisában jön haza Fürst Sándor. A későbbi rendőrségi anyagokból ismerjük vonásait. „168 cm magas, hosszas arcú, egyenes orrélű, göndör hajú, nyírott bajuszú”. Fürst feladata a nagyüzemi pártsejtek munkájának irányítása, a titkárság és az alsóbb szervek közötti kapcsolatok biztosítása. Fürst ekkor 29 éves. A KMP-be 23 évesen lép, közel két éven keresztül az ő feladata, hogy összefogja az MSZDP-ben és a szakszervezetekben dolgozó kommunistákat. A bírósági ítélet szerint „izraelita, nőtlen, vagyontalan, magánhivatalnok”.

A rendőrség készül arra, hogy újabb vezetők jönnek haza a Szovjetunióból. Várják őket, bár nem tudják, hogy pontosan kik jönnek és hova. Hain Péter nyomozói hosszú idő óta megfigyelés alatt tartják a VIII. kerület, Thék Endre (ma Leonardo da Vinci) utca 32. számú házat, s azon belül is az I. emelet 22. számú lakást. Az épület ma már nincs meg, a józsefvárosi rekonstrukció keretében lebontották. 1932. július 15-én döntenek arról, hogy házkutatást tartanak. Az ott talált papírokból megértik, hogy a lakás nem más, mint az illegális KMP központja. Felállítják a csapdát. A rendőröknek csak várniuk kell, hogy ki sétál be a csapdába. Az eredmény nem marad el. Itt tartóztatják le Sallait Imrét és Fürst Sándort, majd később Karikás Frigyest és Kilián Györgyöt.

A lebukásukban szerepük van annak is, hogy megsértik a konspiráció szabályait, bár Kun Béla ennek fontosságáról még a II. kongresszuson is beszél. A lakás nem volt rossz helyen, a Baross utca közelében jórészt munkások laknak. A pártközpont azonban több mint egy évig ugyanazon a helyen van, ami viszont hiba. Sallai is, Fürst is túl sok emberrel tart fenn személyes kapcsolatot, akik között lehetnek besúgók is.

Előre megírt ítélet

A tőkés hatalom a biatorbágyi merényletet akarja rábizonyítani a kommunistákra, de ez nem sikerül. Marad a másik lehetőség: ha nem a merényletért, akkor „csak úgy”, államellenes összeesküvésért kell elítélni őket. A legjobb erőiket vetik be. A nyomozást a már számunkra ismerős Sombor-Schweinitzer József és Hain Péter vezetik. A rögtönítélő bíróság elnöke – Horthy egyetértésével – Töreky Géza lesz. 1926-tól ő a budapesti büntető törvényszék elnöke. Sallai és Fürst elítéléséért majd előléptetik. Ő lesz a Kúria, azaz a legfelsőbb bíróság elnöke. 1945-ben nyugatra menekül. Töreky kijelenti: „A törvényeket akként kell alkalmazni, hogy a vezetésre predesztinált rétegek védve legyenek a feltörekvő osztályokkal szemben”. Világos beszéd, az ítélet előrelátható.

A vádat vitéz Széchy István képviseli. „Ezek a vádlottak a magyar nemzet válságos pillanatait használták ki arra, hogy az egy ízben már általuk meghonosított, az egész társadalomra vészt és pusztulást jelentő és Oroszországból jól ismert rémuralmat megteremtsék” – mondja az ügyész. Majd hozzáteszi: „Mindketten megérdemlik tehát, hogy a bíróság velük szemben az ultima ratiót alkalmazza.” A széplelkű ügyész nem mondja ki a halál szót, csak kéri a halált.

A halálos ítéletet „az állam és a társadalom törvényes rendje ellen elkövetett” bűntett miatt a „Magyar Szent Korona” nevében 1932. július 29-én meg is hozzák.

Sallai Imrét és Fürst Sándort azonnal átszállítják a Gyűjtőfogházba, Kőbányára. A közel héthektárnyi területen fekvő, 800 fő befogadására alkalmas épületegyüttest 1896 októberében adták át rendeltetésének Királyi Országos Gyűjtőfogház néven. Innen ered, hogy a pesti szleng és a börtönzsargon a mindenkori hivatalos elnevezéssel szemben a kezdetektől napjainkig csak „gyűjtő” néven emlegeti a ma is működő intézményt. A rendőrség és a csendőrség megszállja az útvonal melletti épületeket, félnek az elégedetlen tömegtől. Az ítéletet még aznap késő délután végrehajtják.

Jellemző, hogy Matuska Szilvesztert, a biatorbágyi és más robbantások tényleges végrehajtóját 22 rendbeli gyilkosság és 14 rendbeli gyilkossági kísérlet bűntette miatt halálra ítélik, de Horthy kormányzó kegyelmet ad neki. Kiadják az osztrákoknak, hogy leülje az ott kiszabott büntetést, majd életfogytiglanra Vácra kerül. 1945-ben a harcok során kiszabadul, és eltűnik valahol nyugaton.

„Lesz itten még proli diki”

Ami ezután következik, az már a fasizálódó Magyarország története. Gróf Károlyi Gyulát 1932. október 1-én a miniszterelnöki tisztségben egy 46 éves, energikus ember váltja fel. Ő vitéz jákfai Gömbös Gyula, magyar királyi szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok, a magyar jobboldal új nemzedékének markáns megtestesítője. Megfogalmazza a 95 pontos Nemzeti Munkatervet. Hozzálát a közjogi, államigazgatási, gazdasági, kulturális berendezkedés racionalizálásához és korszerűsítéséhez, programokat hirdet a parasztság és más „néprétegek” életkörülményeinek javítására.

A munkásmozgalom egy rég elfelejtett dala így szól e korról:

„Bethlen a diktátor, inkognitót játszik,

Úgy elbujt a Károlyi mögé, hogy csak

   a Gömbös látszik.

Piszkáld ki, piszkáld ki, piszkáld ki mögüle.

Fegyver, korbács van az ő kezében.

   Csavard ki belőle!”

Sok ember elfogadja, amit a kommunisták mondanak. A proletárok hatalmát, akkori szóval a proletariátus diktatúráját kell megteremteni, ha élni akar a munkás. A „Debrecenbe kéne menni” kezdetű dal dallamára a 30-as évek munkásai egy másik dalt is énekelnek:

„Bethlen Pista, Horthy Miki,

Lesz itten még proli diki,

Akkor egy-két bolseviki,

A nyakatokat tekeri ki.”