A Magyar Kommunista Munkáspárt az árveréseket, kilakoltatásokat a kapitalista rendszer embertelen, de nem elkerülhetetlen velejárójának tartja. Folyamatosan tiltakozik a családokat, embereket tönkretevő brutális és maffiás módszerek ellen, amelyek csak a hajléktalanok, segélyezettek és állami gondozottak létszámát növelik.

Felháborítónak, méltánytalannak és meg­engedhetetlennek tartja, hogy a magyar rendőrséget ilyen és hasonló cselekedetekre felhasználják! Harcoljunk a bajbajutottak megsegítéséért!

Ötgyermekes család az utcán

2010. június 15, 9.00 óra. Ekkorra lett kitűzve a kilakoltatás a XXII. kerület, Csöngő utca 3. szám alatti ingatlan ügyében.

Végrehajtó: Szamosi és Társa Végrehajtó Iroda. 

Áldozattá vált lakók: egy ötgyermekes család és a nagymama.

Törvényes vagy törvénytelen? 

Ez nem lehet kérdés! Ha törvényes, akkor a törvényt meg kell változtatni. Még Orbán Viktor is azt üzente..! Hol van hát a hírhozó?!

Mert az emberiesség íratlan törvényei mindenek felett állnak. Amennyiben törvénytelen, az igazságszolgáltatásnak az a dolga, hogy megállítsa. Nem elég gátat szabni, meg kell állítani! Az új magyar országgyűlésnek ez lett volna az elsőrendű feladata, de még nem késő, ha szorult beléjük némi humánum, ha jelent számukra valamit az a szó, hogy ember – csak így, kisbetűvel – sürgősen cselekedniük kell!

A Fehér Kéményseprők – Országos Társadalmi Szervezetek Szövetsége demonstrációt hirdetett a hitelkárosultak megmentése érdekében. És eljött sok ember, aki átérezte a szerencsétlenül járt család sorsát. Civilek, kommunisták, baloldaliak, jobboldaliak  –  emberek, csak így kisbetűvel.  Emberek, akik világosan kimondták: ez így nem mehet tovább! 

Igen, a Jobbikos parlamenti képviselőkről megemlékezett a média, rólunk, munkáspártiakról nem. De most még ez is mindegy, habár érdemes belőle tanulni!  

Egy helyzet, egy tragédia, amivel nem lehet egyetérteni.  Nem volt vita közöttünk. A Munkáspárt otthonvédő csapata ma ugyanazért küzd, mint a Magyarok Szövetsége, a Fehér Kéményseprők, és mindazok, akik számára érték az ember, a gyermek. Akik eljöttek, nem milliárdosok, nem maffiózók. Akik eljöttek, munkásemberek, nyugdíjasok, ha úgy tetszik, átlag-magyarok, akik vállalták a küzdelmet.

A vörösingesek és a vörös kitűzők magukért beszéltek. Harc van! Harc a kapitalizmus legmélyebb bugyraiban, ahonnan halálos gázok törnek fel naponta és megölik az embert, megbolydítják a gondolatokat. Nekünk viszont tisztán kell látni, hogy ügyünket továbbvigyük, hogy Magyarországon legyen végre lakhatási jog, a Magyar Köztársaság Alkotmányában is rögzítve. Mert volt már ilyen, volt már hazánkban olyan kor, amikor senkit nem tettek utcára és törvényes rend honolt. Ezzel mindenki egyetért, és közelebb jönnek a vörös csapathoz.

Beköszöntöttek a lélekgyilkos idők

A család barátai bent álltak az udvaron, magukat elbarikádozva, a tüntetők átellenben, a járdán és mindenütt rendőr és rendőr, és civil fegyveresek is, mintha háborúra készülnének.

Elkezdődik az egyezkedés, aminek folyásáról eljut hozzánk egy-egy értékelhe­tet­len

foszlány. Talán mégsem lakoltatják ki a családot, és az öt gyermek nem kerül állami gondozásba – csillan meg a halvány remény. Ne tápláljunk illúziókat! – szólal meg egy józan hang is, mert ha most nem, majd októberben… Ha ma nem, majd holnap! A bank nem ember. A bank éhes, odvas fogú tőkés, aki mindent visz, de MINDENT! Megérkeznek a pajzsos, sisakos rendőrök... Kommandósok? Itt? – és az adóforintjainkból fizetett rendőrök arra kapnak parancsot, hogy a kilakoltatókat védjék…

A félelem és idegesség ciánként telepszik az emberekre. „Tombol a tőkés diktatúra.”

Tűző napon állunk, a szomszéd vizet ad és együttérez, mert ő ember.

Kétségbeesett sírás tölti be környéket és üvöltések. „Tolvajok! Maffiózók!” – kiabálják többen kint és bent. A gyermekek játékai szemétbe, a szülők utcára, a gyermekek otthonba kerülnek. Talán az otthonban bátor osztályharcosokká nőnek majd, és elsöprik ezt a szemét rendszert! Késő lesz. Hamarabb kell orvosolni a több, mint egymillió embert fenyegető bajt. Most kell kiszivattyúzni az ország testéből a gyilkos gennyet!

Folyik az idő, mint a forró láva, és minden olyan kilátástalanul sivár, a baljós percek félelmet perzselnek az arcokra és a szívekbe. Idős bácsi, remegve a dühtől néz szembe a jobb sorsra hivatott rendőrrel, akitől nem azt várja a társadalom, hogy gyermekes családok kilakoltatásában

vegyen részt, hanem azt, hogy védelmet és együttérzést nyújtson.

Mi lesz itt? Lehet, hogy vér fog folyni… – mondja valaki, és a rendőrökre néz. Két fiatal rendőr áll velem szemben, sapka nélkül, szomorúan néznek maguk elé, egyikük valamit motyog. Gondolta vajon, mikor ezt a szakmát választotta, hogy ilyesmihez kell asszisztálnia? Aligha. Volt jóléti rendszerváltás? Nekik sem. A haszonélvezőknek biztos.

A sajtó munkatársai filmeznek, riportokat készítenek. Dabasi Tamás, a Fehér Kéményseprők vezetője a törvényességről és emberiességről beszél. Itt vannak a svéd tévések is. Hadd lássa Európa, mi zajlik itt. Itt is, meg máshol is, ahol a pénz a fegyver.

Elénekeljük a Himnuszt. A Szózatot is kellene. „Itt élned, halnod kell.” Mammon azt sziszegi: halj meg, ha nem tudsz fizetni!

Mentők jönnek, nagyon lassan verekszik be magukat az udvarra, a lakásba, ahonnan kihozzák a válságos állapotban lévő nagymamát. Persze ez a kőszívű alakokat nem hatja meg. Számukra nem ér egy füttyöt sem az emberélet.

Múlik az idő a tűzforró utcakövön, villámokat hánynak a feszült idegek. Mindenki olyan, mint a pattanó húr, de nem bántjuk egymást. Itt nincs szó ötvenhatról, kettős állampolgárságról, jelképekről. Csak egyetlenegy ügyről és egyetlenegy ellenségről beszélünk. Egyik oldalon mi, másik oldalon a karhatalom, a tőkés világ őrző-védői. A sötét sisakok mögött nem látni könnyeket, ez nem emberbarát egyesület ugye. A hatalom az hatalom, és ma a hatalom nem a népé! Borzasztó, ami ebben az országban folyik – mondja egy fiatal cigányember, és megáll mellettünk. Ott is marad végig, szemében forró könnyek. Pedig a szerencsétlenek nem romák – ők is csak emberek. Mint mi mindannyian.

„Szentesített” agresszió

A mentő elment, kezdődik a legocsmá­nyabb, legmocskosabb akció – a kilakol­tatás.

Betörik a vaskerítést és kilökdösik a család védelmezőit. Az ellenállás reménytelen. A túlerő többszörös, amely mögött ott van a kapitalista világ a vízágyúival, a fegyvereivel, a lánctalpasaival és ki tudja, hogy még mivel.

Ott áll órák óta a teherautó, hogy beledobálják az ágyat, az asztalt, a játé­kokat. Mindent, ami a családé volt. Az anyának és apának ott a pesti flaszter, amíg bírják…

A gyerekeket a család barátai elmenekítették, hogy ne legyenek tanúi a kilakoltatással járó brutalitásnak, erőszaknak. Információink szerint az izgatott állapot rendkívül megviselte őket.

Megállítani az embertelenséget!

Ez most a cél. Nincs vesztegetnivaló idő!

A polgármesteri hivatalból eltűntek az ügy papírjai, és csak most kerültek elő, az új tulajdonos „jóvoltából” maradhatna őszig a család, de ő hajthatatlan, és sérelmezi, hogy maffiózónak nevezik – mondja egy otthonvédő. Hivatalos tájékoztatást nem adnak, mivel ez nem közügy. Ez a volt tulajdonos és a tőkések ügye. 

Győzni kell! – elindulunk a „műveleti területről”, testünkön zászlónk egy darabjával, s azzal az elhatározással, hogy az embertelenség elleni harcot nem ad­juk fel!

„Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szertenézett s nem lelé

Honját a hazában”

Nincsen otthon, haza, család…

Gondoljátok meg, proletárok!