Fontos hírt olvastam a minap: Vona Gábor fesztiválozással, bulizással tölti a nyarat. Szívesen találkozik ott is a hétköznapi magyarral, csak kérve kéri: ugyan már, a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozattal hagyják békén!

Jogos a kérés, a képviselő úr rendes szabadságát kívánja tölteni. Macerás is lenne ebben a melegben a bocskai!

 S ha miniszterelnökünknek jár a pihenés, jár az minden, tisztességben megfáradt, majd’ két hónapig gürcölő parlamenti politikusnak.

Hiszen Orbán Viktor Bulgáriából üzente: Schmitt Pál legyen a köztársasági elnök. Nem, nem szabad arra asszociálni, hogy esetleg a tengerparti koktélok segítették a „forradalmi” döntést!

Schmitt Pál egyszerűen azért lett a nemzet „nagy embere”, hogy végre, valaki ne utalgasson vissza mindenféle törvényjavaslatokat megfontolásra.

Persze, még a végén azt is meg kellene fontolni, hogy a nem túl szép, nagy magyar valóságból hamarra átruccanni Dél-Afrikába, a foci VB megtekintésére, mennyire elegáns akkor, amikor a hazai hírek megerősítik a benzin drágulásának, a gázdíjak emelkedésének tényét!

Nincs bajom azzal, ha egy vezető államférfi rangjának megfelelően utazik, él, reprezentál.

Többek között az a dolga.

De vajon dolga-e, hogy néhány látványos, ám annál kevesebb kézzelfogható eredményt jelentő intézkedés után eltűnjön a színfalak mögött?

Persze, ellenzékből sokkal egyszerűbben lehetett követelni a kilakoltatási moratóriumot, a bankok megadóztatását, a gáz- és villanydíj emelkedésének stopját. Nem ők voltak kormányon, a megvalósulást a kutya se kérte rajtuk számon.

Épp ezért most hagyjuk, hogy az MSZP – bár sejthette a választási eredményeket – még arra sem volt képes, hogy kinézzen az ablakon, s saját káoszán túlmutatva az ország problémáit is észrevegye. Parlamenti karosszékek lettek, sem nem ellenzékiek, sem nem politikusok.

S persze ott van még az LMP is, akikről maximum sejteni lehet, honnan jöttek, mit akarnak – csak azt látjuk, hogy cirka fél éves kampánnyal országgyűlési szereplők lettek. Na, nem tényezők, de legalábbis szereplők. Csinos fizetéssel, épülő-építhető kapcsolatokkal.

Tudható, hogy a kétharmados többség mellett az ellenzék így se – úgy se rúghat labdába. Ráadásul a Jobbik, az MSZP és az LMP jó esetben csak a szotyolát köpködi a jövőben a takarítók bánatára – s nem egymást. Összefogást elképzelni közöttük komoly fantáziát igényel.

Maradt a fő kérdés, melyet nyolc éven át sulykolt a Fidesz: ők jobban tudják, jobban csinálnák. Tényleg?

Konkrétan: a feladat adott.

Az állam csődben (pardon, ők mondták!), a bankok és egyéb hiénák startra készen orozzák el az otthonokat (hol a moratórium a kiskapukra?), a közlekedési és infrastrukturális kiadások növekednek (bár az ellenkezőjét ígérték).

Azt már csak csendesen teszem hozzá, hogy a forint olyan mélyrepülésbe kezdett „bizonyos nyilatkozatok” hatására, hogy a korábban devizahitelt felvettek már a fejüket sem tudják kapkodni – nincs hová.

De nem jobb annak sem, aki forintban adósodott el: a kamatok maradtak, irreálisan magasan.

Nem véletlen, hogy kicsiny hazánkban mindenek fölött egy terület maradt megkérdőjelezhetetlenül nyereséges: a bankszektor. Így se legyenek illúzióink, már, ha maradtak: magyar, állami bank, mint olyan, nem létezik!

Nem az lenne a dolga a magyar államnak, hogy konkurenciát teremtsen a külföldi bankoknak? Megszüntessék a kvázi-kartellt, s valódi versenyhelyzetet teremtsenek a pénzpiacon is?

Igen, ez működhetne. De nem működik.

CSEH KATALIN