Egységfront a fasizmus ellen? 

Legutóbbi számunkban láttuk, hogy a hitleri fasizmus hatalomra jutását követően a Komintern vezetői azonnal meghirdetik a küzdelmet a proletariátus egységes harci frontjának megteremtéséért. „A kommunista és szociáldemokrata pártok egységes harci frontjának megteremtését a múltban és a jelenben leginkább akadályozta az, hogy a szociáldemokrata pártok a burzsoáziával való osztály-együttműködés politikáját folytatták” – olvasható a Komintern 1933. márciusi anyagában. Hasonló felhívásokat intéz a KMP is az MSZDP-hez. 

Titkos bolsevik agitáció

Az MSZDP tagságában többféle vélemény van, de a vezetés hajthatatlannak tűnik.

1933 március végén az MSZDP főtitkára, Mónus Illés levelet intéz a tagsághoz: „Legmesszenőbb óvatosságra hívjuk fel elvtársainkat, mert a jelszavak mögött titkos bolsevik agitáció rejlik.” Majd így folytatódik: „Nálunk az egységfrontról még beszélni sem lehet, mert ezzel elismerjük a bolsevik párt létjogosultságát.” Mónus Illésnek nem volt szerencséje a történelemmel. Zsidó családba született. A bőrös szakszervezetben ismerte meg a mozgalmi munkát. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején nem csatlakozott a kommunistákhoz, de az MSZDP Peyer-féle jobboldalához sem. A fasizmus őt is utoléri: 1944 őszén a magyar fasiszták, a nyilasok őt is kivégzik.

A kommunisták álláspontja világos, csak nehezen keresztülvihető. Az MSZDP tagságát akarják megnyerni. „Nem csinálunk egységfrontot az osztályáruló szakszervezeti és pártbürokráciával, de hajlandók vagyunk együtt harcolni minden becsületes szociáldemokrata vagy szervezetlen munkással” – írja a Kommunista 1933 nyarán. A tagság tömegében nem fordul az MSZDP vezetése ellen.  

A párt saját eszközei is korlátozottak. Az 1930-as évek második felében a KMP tagságának zöme építőmunkás, cipész, faipari és építőipari munkás, szabó, sütőmunkás. Sokan voltak a földmunkások, vidéki gyári munkások. A párt lapja, a Kommunista 5-700 példányban jelenik meg. Átfogó egységfront valóban nem is jön létre, de a kommunisták és a szociáldemokraták több konkrét ügyben mégis együttműködnek.

A magyar szociáldemokraták álláspontját megerősíti a II. Internacionálé Végrehajtó Bizottsága is 1934 márciusában. Felszólítják a tagpártokat, hogy fasizmus ide, fasizmus oda, ne lépjenek akcióegységre a kommunistákkal. Mitől tartottak a szociáldemokraták? Nos, attól, hogy elveszítik viszonylag kényelmes pozíciójukat az akkori Magyarországon, a parlamenti helyeket, a fizetett párttisztségeket. Egy rendőrségi jelentés szerint az MSZDP a II. Internacionálét követve, az ellen lépett fel, hogy „semmiféle erőszakos fellépéssel ne adjanak a kormányoknak ürügyet és módot az erőszakos rendszabályok meghozatalára”.

1934 októberében egyébként a Komintern javaslattal fordul a II. Internacionálé vezetéséhez, kezdeményezve a két szervezet közös fellépését a fasizmus ellen. A válasz elutasító, noha már Hitler hatalmon van, Spanyolországban folyik a polgárháború, négy év múlva megszállja Ausztriát, öt év múlva pedig kirobbantják a második világháborút. A II. Internacionálé, igaz, tesz egy kis engedményt: egyes konkrét kérdésekben nem zárják ki az együttműködést.

Magyarországon is keményedik a helyzet. Dr. vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, akit a munkásmozgalom a Horthy-rendszer keménykezű belügyminisztereként tart számon, a mai polgári világ pedig a német-ellenes humanistát látja benne, 1933. október 27-én betiltja a szociáldemokrata szavalókórusokat. Mondván, hogy „olyan szavalatokat és énekszámokat adnak elő, amelyek a társadalmi osztályok közötti ellentétek és gyűlölet felkeltésére alkalmasak”. A politikai rendőrség megkezdi kiemelni a szakszervetekből, ahogyan ők nevezték, a „rovott múltú” személyiségeket, akik egytől egyig kommunisták.

A csendőrség nyomozó parancsnoksága aggodalommal jelenti, hogy a KMP a „prágai munkásolimpiára (1934. július), a párizsi antifasiszta kongresszusra (1934. augusztus) népes küldöttséget menesztett”. A Kommunista adatai szerint egyedül 1933 októberében 380 embert vittek el a csendőrök. 54 főt elitéltek, összesen 25 és ¾ évre.

Még nem likvidáltuk, de likvidálni fogjuk 

Gömbös Gyula magyar királyi miniszterelnök 1935. március 19-i szegedi

beszédében nem keveset mond: „A szocializmusnak, mint pártnak szintén lejárt az ideje. Még nem likvidáltuk, de likvidálni fogjuk, nem erőszakkal, hanem a megfontoltság, az igazság és az élet fegyverével… Magyarországon élni és mégis a magyar érdekekkel szembenálló nemzetközi elveket vallani nem lehet.” Nem tűnnek ismerősnek a gondolatok, mondjuk a mából?

1935. március 21-én a csendőrség a Békés megyei Endrődön (ma Gyomaendrőd) belelő a tömegbe. Az eredmény 5 halott. A csendőrség vizsgálata szerint a „fegyverhasználat jogosnak látszik”.

Szomorú kimondani, de igaz, a kommunisták eltávolításában egyik-másik szakszervezet is részt vesz. 1934. november 30-án bizonyos Széll Mihály, az építőmunkások szakszervezetének titkára jelenti (!) a budapesti rendőr-főkapitányságnak, hogy „a festőszakosztály vezetőségét alapszabály-ellenes ténykedései miatt helyéről elbocsátotta”. Persze, a dolognak van némi előzménye. 1933-34-ben az építőipar válságos helyzetbe kerül. És éppen a kommunisták azok, akik határozott lépéseket javasolnak. „Meg kell teremteni az építőipari munkások egységfrontját!”

A KMP erős tevékenységet fejt ki az üzemekben. „A mi feladatunk az, hogy a sztrájkolókhoz nap nap után munkástömeg-küldöttséget szervezzünk, akiken keresztül megmagyarázzuk az összes munkásoknak, hogy a győzelemre nem karba tett kézzel kell várni, hanem azt ki kell harcolni” – olvasható a párt egy belső kiadványában. Akár ma is mondhatnánk!

A magyar-szovjet kapcsolatokért 

A fasizmus elleni harc sajátos területe a magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok felvételéért folytatott küzdelem. A magyar királyi kormány a világ országai között az utolsók között ismerte el a Szovjetuniót és létesített vele diplomáciai kapcsolatot. Jungerth-Arnóthy Mihály, a kor ismert diplomatája írja visszaemlékezéseiben: „1924-ben az én javaslatomra elhatározta a magyar kormány, hogy felveszi a szovjet kormánnyal a diplomáciai kapcsolatokat. Bethlen miniszterelnöknél tartott bizalmas beszélgetés után, melyen Kánya és én vettünk részt, Kányával Berlinbe mentünk és felvettük a tárgyalásokat Kresztyinszkijjel, az akkori szovjet nagykövettel és a nagykövetség első tanácsosával.” Kánya Kálmán akkor külügyminiszter-helyettes, később miniszter. Nyikolaj Ivanovics Kresztyinszkij pedig neves szovjet politikus, tagja az első lenini Politikai Bizottságnak. Később berlini szovjet követ. 1937 végén letartóztatják, az 1938. évi Buharin-perben halálra ítélik. Végül a Szovjetunió elismeréséből nem lesz semmi.

Magyarországon, különösen a keresztény jobboldali körökben bombaként hatott a magyar-szovjet közeledés híre, és sikerült is megakadályozniuk.

Persze, nem volt mit tenni. Hiába érzett ellenszenvet a magyar tőkésosztály a Szovjetunió iránt, ahol „már 17. esztendeje a dolgozók vannak uralmon”, tény, ami tény, a Szovjetunió a világpolitika megkerülhetetlen tényezőjévé vált. És az is tény, hogy amíg a tőkés válság komolyan sújtotta Magyarországot, a Szovjetunió átvészelte. A környező országok is elismerték a Szovjetuniót, a magyar diplomácia egyedül maradt.

A kommunisták mindvégig következetesen kiállnak a magyar-szovjet kapcsolatok rendezése mellett. A háború megakadályozásának, a fasizmus elleni harc fontos eszközét látják benne. 1934. április 9-án Alekszandr Petrovszkij, a Szovjetunió első magyarországi nagykövete átadja megbízólevelét Horthy Miklós kormányzónak a Budai Várban.