Tanulj, hogy fizethess! 

Magyarországon több mint harmincezer „bolognai-bébi” került napvilág­ra. Ők azok, akik az Európai Unió nyomására átvett oktatási rendszerben most végeznek. Végeznek? Közös vonásuk, hogy a rájuk erőltetett bolognai rezsim nem ad értékelhető tudást, egyetlen értelmiségi állás betöltésére sem tesz alkalmassá. Már, ha egyáltalán a túlzsúfolt tantervek miatt nem kényszerülnek még egy-két évre az alapképzés padsoraiba. Így vagy elfogadják, hogy három évet a semmire pazaroltak, vagy visszatérnek „mesterképzésre”, ami további két évet vesz igénybe. Legalább. A bolognai rendszer értelmetlenségét Magyarországon elismeri tanár és diák, a kormányzat azonban nem tesz ellene semmit, mivel ebben nem akar szembekerülni az uniós direktívákkal.

A Bologna-folyamat kigondolói egységesített európai felsőoktatást képzeltek el, ahol a hallgatók szabadon vándorolhatnak a kontinens egyetemei között. Az első, három éves ciklus után megszerzett diplomákkal Nagy-Britanniától Oroszországig bárhol el lehet majd helyezkedni, a tömegoktatást megvalósító alapképzésből mesterfokozatra a jövőben csak a legokosabbak lépnek tovább, a legszűkebb elit pedig a harmadik, doktori fokozatot is megszerezheti – hangoztatták a rendszer kitalálói. Az új képzés­re való átállást 2000-től 46 ország vállalta. Így tett Magyarország is.

Magyarországon akkor jobboldali kormányzat volt, amely mániákusan ragaszkodott az addigi porosz struktúrához. Ez a rendszer rengeteg értelmetlen vonása mellett két évszázada elfogadhatóan működött. Nem nyitotta ki a kapukat min­den főiskolára és egyetemre vágyó előtt, azonban azok, akik bejutottak, értékelhető és a napi életben használható tudást kaptak. A magyar szocialista rendszer idején a felvételi alapvetően a diák tehetségén, képességein múlott. A rendszerváltás után ez pénzfüggővé vált.

A fizetett oktatásnak számos formája van. Az ötletet 1996-ban felvető szociáldemokraták egyszerű tandíjat szedtek be. A jobboldal eltörölte a tandíjat, azonban megemelt minden egyéb járulékos költséget, a tankönyvtől a kollégiumig. A bolognai rendszert azonban – bár hivatalosan elfogadta –, ténylegesen nem vezette be.

A 2002-ben választásokat nyerő liberálisok és szocialisták de facto visszahozták a tandíjat és nekiláttak a bolognai reformnak. A tízéves fokozott bevezetés helyett a kormány öt év alatt áterőltette az egyetemeken az új struktúrát. Ennek köszönhetően az alapszakok jelentős részét nem dolgozták ki megfelelően, egyszerűen csak félbevágták a korábbi egyetemi képzéseket, vagy mindent beleerőltettek az első három éves tantervbe, amely így teljesíthetetlenné vált. Az ilyen kurzusok értéktelen diplomát adnak, és szinte lehetetlen elhelyezkedni velük a munkaerőpiacon. Több olyan szak esetében is bevezették az új struktúrát, ahol az károkat okozott. Ilyen elsősorban a pedagógusképzés. A csökkenő magyarországi gyereklétszám miatt a kisebb vidéki főiskolákat ma csőd fenyegeti.

A képzési struktúra hibás elemeket tartalmaz, amely egész Európában gondot okoz, még akkor is, ha ezt az oktatási miniszterek nem szívesen ismerik el. A rendszer nem érte el egyik alapvető célját, a képzések közötti átjárhatóságot sem. Az alapdiplomákkal sok szakma esetében szinte lehetetlen elhelyezkedni. Központilag kellene szabályozni, hogy melyik felsőoktatási intézmény indíthat mesterszakot, hiszen ma a magasabb fejkvóta miatt minden intézmény erre törekszik, így sokszor olyan szakmákban is indul ilyen mesterképzés, amelyeknek nincs létjogosultsága.

Összességében az eredmény fejvesztett rohanás, tervezési káosz lett.

Senki nem értette, hogy a korábban jól működő felsőoktatási rendszert hogyan is kellene átalakítani. Tudniillik, a korábbi magyar felsőoktatásban megkülönböztették a főiskolai és az egyetemi szintű képzéseket, 3-4, illetve 5-6 évesre tervezve a tananyagokat.

A bolognai rendszerben – bizonyos speciális képzéseket leszámítva, mint az orvosi – minden szakra kötelezően kellett bevezetni a 3 éves bachelor, vagyis főiskolai szintű képzést, amelyre ráépülhet a master, azaz egyetemi szintű képzés.

Ez részben káoszt okozott azzal, hogy mi mindent kell bezsúfolni egy alapvetően egyetemi szintű oktatási kultúrához képest az alapképzésbe, másrészt a főiskolai szintű képzettséget szerzett diplomák „átjárhatósága” vált lehetetlenné.

Még egyszer hangsúlyozva: sok helyen mindent bezsúfoltak az első három évre, ami teljesíthetetlenné tette a követelményeket, máshol pedig értéktelenné tették a három év alatt elsajátított tudást.

Összességében ma a diákok három év után rendszerint szakbarbárok lesznek, nincs általános műveltségük, vagy ha igen, azt vagy nem az egyetemen szerezték, vagy ha ott, akkor nem a tananyagból, hanem a jobb tanárok igyekezetéből. Három év után nincs olyan érzésük, hogy egyetemet végzett emberként különösebben műveltek lennének, tudják a szakukhoz tartozó ismereteket. A szakokon átívelő úgynevezett alapozó kurzusok, mint filozófia, irodalomtudomány, nyelvtudomány, informatika, kommunikáció pedig vagy részben átfedésben vannak azokkal a tárgyakkal, melyeket a saját szakukon tanulnak, vagy alacsony szintűek, és átlagosan kétszáz fős tömegeknek tartják őket.

Nézzünk néhány hallgatói és oktatói véleményt:

„Van olyan diák, akinek papírja van arról, hogy diszlexiás. Pedig ez egy bölcsészkar, ahová felvették, pedig mi szövegekkel dolgozunk” – mondta Németh György, az ELTE, a magyar elitegyetem ókor tanszékének tanszékvezetője.

A hallgatók harmada szerinte egyszerűen nem alkalmas az egyetemi tanulmányokra, az utóbbi időben nagyon sok a kettest kapó diák, aki csak többszöri nekifutásra csúszik át a vizsgákon. Éppen ezért a műszaki területeken oktató intézmények egységesen eldöntötték, hogy felzárkóztató kurzusokat indítanak a diákoknak, akik különben nem értenék az anyagot. A hallgatók felkészületlensége a normatív rendszernek köszönhető: az állam a támogatást hallgatónként biztosítja, vagyis a hallgatók létszáma határozza meg, mennyi pénzt kap egy intézmény. Nem a minőség: a létszám. A rendszer – melyet egy egyetemi tanár „istenverte fejpénzesnek” nevezett – arra kényszeríti az egyetemeket, hogy minél több diákot vegyenek fel, így minden hallgató elvesztése érzékenyen érinti őket. Márpedig ez komolyan veszélyezteti a felsőoktatás színvonalát.

A jelenleg működő, bolognainak nevezett rendszer – a felsőoktatás szereplőivel folytatott beszélgetések, és a három év után aktuális felülvizsgálatról szóló jelentések szerint – kaotikus, és szinte minden pontján korrekcióra szorul. Alaposan felül kell vizsgálni a képzéseket, hiszen a cél az lenne, hogy piacképes, kerek oktatást kapjanak azok is, akik nem tanulnak tovább mesterfokozaton – vagyis az alapszakos hallgatók mintegy kétharmada.

Ennyi azonban nem elég!

Ha Magyarország nem alakítja át gyökeresen a közoktatást, ha nem lép ki a bolognai rendszerből, ha nem költ lényegesen többet az oktatásra, a „fejpénzek” miatt továbbra is sokan vehetnek részt a felsőoktatásban, de tudásuk és diplomájuk értéktelen lesz, s a munkanélküli fiatalok számát szaporítja.

Július utolsó hetében a miskolci munkáspárti alapszervezet valósággal „csúcsra volt járatva”, szinte minden napra jutott teendőjük. Július 26-án, hétfőn kezdődött a program, délutánra ugyanis Fülöp Józsefné városi elnök és Tóth Dániel, a Baloldali Front miskolci elnöke sajtótájékoztatót hívtak össze. Nem véletlenül: a városban hatalmas volt a bizonytalanság a választókerületek határának meghúzása kapcsán. Közleményükben elítélték a városi jegyző és a megyei jegyző egymásra mutogatását, valamint követelték a körzethatárok és a nagykorú választópolgárok számának mielőbbi nyilvánosságra hozását. Mint fogalmaztak: Miskolc lakosait a város vezetői kiskorúnak nézik, holott minden állampolgárnak joga és kötelessége választási lehetőségeinek ismerete. Kezdeményezésük eredményesnek bizonyult: kevéssel közleményük megjelenése után a kérdőjeles utcajegyzék hivatalosan is felkerült az Internetre.

Szerdán azonban újabb közleményt kellett kiadniuk, mert a miskolci polgármester felvetette: maradjanak el az őszi választások. Fülöp Józsefné tiltakozó kommünikéjében így fogalmazott: „Miskolc lakossága ezer sebből vérzik, ezért mi valódi problémákkal kívánunk foglalkozni a kampányban, úgy, mint a munkahelyteremtés, a létbiztonság, a fiatalok első lakáshoz való jutása, a nagycsaládosok helyzete, az egészségügy, valamint a közbiztonság kérdései”.

Pénteken munkáspárti önkormányzati képviselő-jelöltek részt vettek a SZEME rendezvényén, melyen az érpataki polgármester osztotta meg tapasztalatait a jelenlévőkkel. Orosz Imre nem ijedt meg a jórészt jobboldali publikumtól, előttük is bátran képviselte a Munkáspárt igazát.  A rendezvény után nem sokkal pedig hivatalosan is elindult a miskolcertegyutt.blogspot.com weboldal, ahol a miskolci aktivisták az Internet közönsége felé közvetítik gondolataikat, kampányukat.

Az élet pedig megy tovább: mire A Szabadság következő lapszáma az utcára kerül, közzéteszik a városi pártprogramot is, a jelöltek listájával egyetemben.