Kifejlett kapitalizmusunkban tényleg elhisszük, hogy a diák besétál egy boltba, s gyakorlati helyet kér és kap, pusztán azért, mert mondjuk a Kereskedelmi Főiskolára jár? Ugyan! Ez nem ilyen világ.

Bizonyos szempontból a szerencsések közé tartozom – alapdiplomám megszerzése még a boldog, bolognai rendszer előtti időkből származik. Másrészt persze ezzel a kiválónak egyáltalán nem nevezhető újítással elintézték, hogy a korábbi ígéretekkel ellentétben gyakorlatilag nullára redukálták az egyetemi szintű képzésre való átlépés lehetőségét.

Persze, mehettem normális másoddiplomás okításra, jó is volt, szép is volt, drága is volt.

De ha valaha is egyetemi szintre akarom emelni a főiskolai végzettségemet, akkor „mehetek vissza a balettbe ugrálni” – vagyis kezdhetem újra az egészet, alsó hangon öt év gürizés után akár már a további három éves doktori fokozatért is startolhatok.

Már, ha nem olyan képzést nézek ki magamnak, amihez emelt szintű érettségi kell, ami ugye nekünk, az elmúlt sokszáz évben végzetteknek nincsen, mert a bolognai rendszer előtti érettségik automatikusan középszintűnek minősülnek. Nem, nem fontos az akkor elért eredmény, nem utánunk, hanem előttünk az özönvíz: Bologna mindent elmosott. Kitűnő minősítéseket csakúgy, mint az országos versenyek győzelmeit, amik anno a „vörös szőnyeget” hozták bármilyen egyetemre.  

De a mi problémánk a kisebb, az „idősebbek” már csak egyéni indíttatásból kacérkodnak felsőoktatási intézményekkel.

A mai frissen érettségizettek, frissen diplomázók katasztrofális helyzetben vannak: papírjuk vagy nincs, vagy ha van is, értékük kétes, álláspiaci szempontból pedig végképp az. Senki nem tudja, mit tanítanak nekik, sokszor még maguk a tantervet író tanerők sem. Káosz a köbön.

Eddig sem volt rózsás a pályakezdők helyzete, mára azonban a tragikum határát súrolja. Az egyetemek, főiskolák nem kötelezik szakmai gyakorlatra a hallgatókat – hogy is tennék? Ők maguk sem tudnának gyakorlati helyet biztosítani, nem hogy az egyszerű halandók!

Kifejlett kapitalizmusunkban tényleg elhisszük, hogy a diák besétál egy boltba, s gyakorlati helyet kér és kap, pusztán azért, mert mondjuk a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára jár? Ugyan!

Azt pedig melyik munkaadótól lehet ennek tükrében elvárni, hogy egy zéró tapasztalattal rendelkező friss diplomást vegyen fel, a sok tíz – száz, javában munkanélküli, ámde gyakorlattal rendelkező ellenében..?

Igen, van annyira kevés pénz, amiért egy negyven éves, tapasztalt szakember nem veszi fel a munkát. De a fiatal miért tegye? Neki most kellene megalapozni az életét, a karrierjét, a leendő családjának javait. Minimálbérből, 10-12 óra munkával?

Na, erre mondja szociológus barátom, hogy „nem véletlenül fogy a magyar”. Merthogy – ha az előrejelzések pontosak – ez év végére már 10 millióan sem leszünk.

Mitől lennénk? Akinek lehetősége nyílik, külföldre megy, új életet kezd. Akinek állása van, félti, nem mer gyereket vállalni. S ha merne is, legtöbbször nem tud normális kapcsolatot kialakítani, mivel nincs rá ideje. Ha pedig ideje lenne, pénze nincsen, még magára sem elegendő.

Csúnya ezt mondani, de egyre inkább igaz: a harmincas évekre hasonlít az átlag dolgozó helyzete. Sivárság, kilátástalanság, reménytelenség.

S ez jut osztályrészül a mostani, fiatal felnőtteknek, hiába rohangálnak luxuskocsik az utakon, hiába építenek lakóparkokat, nekik mindebből semmi sem jár.

Mire alapozzák az életüket? Bankkölcsönökre? Annak már látjuk az eredményét.

Az új kormány tíz év alatt egymillió új munkahelyet ígér. Ennyit a rendszerváltáskor két év alatt tettek tönkre.

A nyugdíj-korhatár az egekben. A munkanélküli diplomások száma is.

Tényleg csak mi látjuk a megoldást?

 CSEH KATALIN