|
Az önkormányzati választásokra a kopogtatócédulákat a napokban hordták ki.
Nincs mit szépíteni: ezt a választást sem mi fogjuk megnyerni.
Nem csak azért, mert kevés helyen tudunk jelöltet állítani, s nem is csak azért, mert a választási törvény a nagy pártok győzelmét hivatott segíteni. Ez utóbbival egyébként sem ildomos takaróznunk! Mondhatnánk úgy is: a kifogások keresésének ideje lejárt.
A lényeg nem változik: kevés helyen állítunk jelöltet, mert kevés helyen vagyunk eléggé aktívak ahhoz, hogy az emberek figyelemre méltassanak bennünket.
Tisztelet és megbecsülés mindazoknak, akik elmúlt éveik munkájával elérték, hogy a környezetükben elismerjék és elfogadják, sőt, támogassák is őket.
De mi van a többiekkel?
Tipikusan dolgozók, munkások által lakott körzetekben olyan mély a csend, mintha nem is nekünk kellene ott a leghangosabbaknak lennünk.
Kihez akarunk szólni, ha nem hozzájuk?
Meglepetés, emberek: ez itt a Munkáspárt! Minden dolgozó, minden munkás, minden földműves pártja, aki a saját keze – feje munkájával keresi meg a kenyerét, nem pedig azzal, hogy örökölt néhány milliócskát a papától.
Igen, ezen a választáson is szimbolikusan fogunk szerepelni, amit el kell fogadni.
El kell fogadni, de szigorúan tilos beletörődni!
A beletörődés pedig most egyetlen dolgot jelent: azt folytatni, amit eddig csináltunk. Vagyis – továbbra is tisztelet a kivételnek – amit nem csináltunk.
Egyetlen módja van annak, hogy négy év múlva nemhogy, még ugyanígy elvegetáljunk, de egyáltalán létezzünk, esetleg sikereket érjünk el: meg kell újulnunk!
Mindannyiunknak, külön-külön, személy szerint, ahhoz, hogy megerősítsük, megújítsuk, újra ismertté és elismertté tegyük pártunkat.
Ez nem megy anélkül, hogy saját tevékenységünket ne vizsgálnánk felül.
Alapvető kérdésektől a bonyolultabbakig. Mondjuk: előfizetek A Szabadságra? Továbbadom ismerőseimnek? Ajánlom másoknak, hogy ők is előfizessenek? Kimegyek szórólapozni, ha kell, ha nem? S előfordulhat egyáltalán olyan alkalom, amikor nem kellene?
Megállok a piacon újságokkal, szórólapokkal, amikor sokan járnak arra? Esetleg kiviszem a kis asztalkát a munkáspárti emblémákkal? Elmagyarázom az embereknek, miért is vagyok munkáspárti, mit akar a Munkáspárt, s ha kell, visszamegyek huszadszor is beszélgetni?
Felismerem, ha valaki nem érti, amit mondok? Eszembe jut, hogy a húsz éves fiatal nem okvetlenül tudja, mit jelent mondjuk a tőke fogalma? Megpróbálom lefordítani neki, amúgy póriasan, egyszerűen arra, hogy a tőke pénzt, nagyon sok pénzt jelent?
Nem véletlen, hogy mindenkinek egyéni vállalást szükséges tennie őszig.
Gondoljuk át, nem csak úgy felületesen, mondván, ezután is eljárok taggyűlésre, hanem komolyan gondoljuk át! Tudok kicsivel több tagdíjat fizetni? Beleférhet az Ezres Klub támogatása a pénzügyi lehetőségeimbe? Van időm, képességem a rokonaimmal, barátaimmal, ismerőseimmel politikai nézetemről beszélgetni?
Ez utóbbit nagyon ne tekintsük „részletkérdésnek”! Igen, a közeli ismerősökkel való beszélgetés bagatellnek tűnik, de gondoljunk bele: hányunknak van apja, anyja, gyereke, unokája, barátja, aki miattunk lépett be a Munkáspártba? Pedig itt kezdődik az „ismeretterjesztés”: beszélgetünk azokkal, akiket szeretünk. Vagy továbbra sem, még előttük sem vállaljuk fel, hogy igazán baloldali érzelműek, kommunisták vagyunk?
Ha előttük szégyelljük ideológiai hovatartozásunkat, hogyan állhatunk oda idegenek elé, szórólappal, transzparenssel, újsággal?
Hát sehogy!
Az nem működik, hogy „ez holnap már úgyse emlékszik rám, próba-szerencse”! Pontosan azt kell elérnünk, hogy nagyon is emlékezzenek ránk, visszajöjjenek, megkeressenek, akarjanak beszélgetni!
Nincs mitől félnünk! A kommunistákat – aki valaha is járt utcán, emberek között munkáspártiként, nagyon jól tudja – ma már nem akarják lépten-nyomon megverni.
Ennél sokkal rosszabb a sorsunk: rajtunk nevetnek. Nem értik, mit akarunk, csak azt látják, hogy egy kis párt néhány lelkes aktivistája próbálkozik a szocializmus iránt nosztalgiát kelteni.
Na ebből kell kilépnünk! Ezért kell mindannyiunknak a megújulás! Ki kell végre mondanunk: mi vagyunk az az egyetlen baloldali párt, amelyik nem a bársonyszékekre pályázik, hanem vállt vállnak vetve akar harcolni a bolti eladóval a tisztességes bérezéséért, a túlórákban túlhajszolt biztonsági őrökkel az alapvető bérük kiadásáért, a munkanélküliekkel, hogy végre munkalehetőséget teremtsenek nekik, az eladósodottakkal, akiket nem engedhetünk hajléktalanná válni. Végre tényleg el kell mondanunk a mostani diákoknak, a frissen végzetteknek: ha egyedül vannak, rájuk is csak az a kilátástalanság vár, amit maguk körül látnak. Ha velünk összefognak, együtt tehetünk az oktatás színvonalának emeléséért, a munkahelyteremtésért, egy tisztességes jövő kialakításáért.
Elképzelhető, sőt, valószínű, hogy felül kell vizsgálni a szavainkat. A mai fiatalok nem értik a szocializmus terminusait, mert sosem éltek benne.
Ezzel is meg kell újulnunk!
A választásokon meg kell tennünk mindent, amire most képesek vagyunk. Menni kell a kopogtatókért, agitálni kell. De nem ez a harc lesz a végső!
A harcot önmagunkkal kell megvívni először, hogy utána ledönthessük az emberek által épített falakat.
Győznünk kell!
|
